blogbejegyzés

A 2020. május 14-i Mamik című adás

a Rádió Bézsen

Új műsorral jelentkeztünk!

Egészen új műsort találtunk ki a hallgatóinknak. Ebben a bevezető műsorban arról beszélgettünk, két hónap után hogy érezzük magunkat a jelen pillanatban. A mindennapi munkákban hogyan jelennek meg a karantén hatásai. Ezentúl pedig internetes lapokat fogunk szemlézni, és ami megragadja a figyelmünket, azt megbeszéljük.
A felvétel alatt nem egy helyen voltunk, telefonon tartottuk a kapcsolatot. Jin Mami vidéken volt, az otthonában, Jang Mami a stúdióban kezelte a felvételhez szükséges eszközöket. (kellően feszült is volt a műsor elején, hogy vajon minden gombot megtalál-e a pulton…)
A műsort ITT hallgathatjátok meg.

Tartalom:
– a karantén a mindennapjainkban
– így tanítunk online
– válságkommunikáció
– mi maradhat meg az új gyakorlatból?
– és a két süti, melyekről szó volt:

Aktuális, blogbejegyzés

Citromtyúk mobilozik

Ez az írásunk 2020. március 4-én jelent meg a WMN Magazinban. Itt kisebb változtatásokkal közöljük.

Felszállok a metróra és körbenézek. Senki nem néz vissza rám. Már nyúlok is a zsebem felé, hogy megbizonyosodjak, nekem is megvan a mobilom. Bármi történhet, ott van. Elérhetnek, és én is elérhetek bárki mást. Üzenhetnek nekem, és én is üzenhetek másnak. Ráadásul akármikor. Abban a pillanatban, amint eszembe jut, hogy üzenjek, megtehetem. 

Amint a kezem végigcsúszik a telefonomon, kicsit megnyugszom, jó érzés a tudat, hogy velem van. Az ujjaim megtapadnak a szilikon borításon, és újabb gondolat fészkeli bele magát a fejembe: lehet, hogy történt valami fontos az elmúlt pár percben? Megnézem. Előveszem a telefont, feloldom a képernyőzárat. Nem történt semmi. Nem keresett senki. Nem is üzent senki. Megnyugodhatnék, hiszen a dolgok mennek a maguk rendje szerint. De azért a kisördög ott motoszkál: biztos, hogy nem történt semmi? Kinyitom a chatprogramot. Ott sem üzent senki. Na, jó, akkor elteszem. 

Visszacsúsztatom a zsebembe, de, mintha épp megrezdült volna. Talán egy levél. Megint kihúzom a zsebemből. Óh, igen, jött egy levél. Csak egy senkit nem érdeklő hirdetés. Mindegy, ha már elöl van, megnézem, mi a helyzet a facebookon. Milyen cuki ez a cicás videó. Végigpörgetem a hírfolyamot.

Le kell szállnom. A telefont visszacsúsztatom a zsebembe. Majd, ha átszállok a másik metróra, írok Sárinak, hogy majd este írok neki. … Leolvad a mosoly a képemről, meghökkenek a saját gondolatomon. Írok neki, hogy majd írok neki? Hát, majd írok neki, és kész. 

Kati néni a szomszédból szóba elegyedik velem a postaládák előtt. Azt meséli, kapott az unokájától egy csilivili telefont. Majd legközelebb előveszi, megmutatja, mert különben a fiókban tartja, hogy ne porosodjon. Azt meséli, sokat kínlódik vele, mert nincs rajta gomb. És a fényes képernyőn kell eltalálnia a számokat. Míg előkotrom a levélláda kulcsát, gyorsan azt is elmeséli, hogy de különben meg rettenetes, hogy mit csinálnak ezekkel az új telefonokkal a fiatalok. Csak azt nyomkodják. Felszáll a buszra, és mind nyomkod.
– Hát, ezeket a modern telefonokat már nem csak telefonálásra használják… – próbálkozom.
Kati néni azonban félbeszakít, hogy őt az nem érdekli. Ő telefonálni szokott a telefonon. Az összes többi dolog nem érdekli, az marhaság.
– Nem értek egy szót sem belőle. Még, ha magyarul van akkor sem. Dehogy tanulom meg. A telefonon telefonálok, aztán kész. – helyeslő pillantásra vár, de inkább lesütöm a szememet. Kioktatni nem akarom, egyet nem tudok vele érteni. Inkább megdicsérem a kutyája, Bibi frissen kozmetikázott frizuráját. Bibi csóvál, Kati néni elmosolyodik, megfogja Bibi pórázát, és elindulnak egy telefonmentes sétára. 

A konyhában töltőre teszem a telót. A pulton kitámasztom, hogy könnyen rálássak, és főzés közben meg tudjak nézni egy-két videót. Azt olvastam, a főzés is lehet az énidőm. Na, jó, hát akkor legyen nekem énidőm. Csak valami szerelmes ezo-pszicho mozi közben el ne sózzam a levest. Jaj, meg Sárinak akartam írni. Előbb küldök neki egy képet.  A zöldségekről. Egy képet a pucolás előtt, egyet pucolás után. De tök jó lett.

Kiteszem az instára is. Valami filterrel. Meg a facebookra. Na, valami oltári filter kellene. És most Sárinak egy szelfit. Matricával. Nyuszifülekkel. Vagy cuki orral. Vagy inkább a Star Warsos matricát tegyem rá?

Mindet elküldöm. Na, közben haladjunk a főzéssel is! Sosem leszek kész. Milyen lesz vajon holnap az idő? Megnézem. Mennyi felhőt mutat! A kutyamindenit. Tényleg, a kutya! Nem hoztam neki kaját. Leszaladok főzés után. Csak előbb megkeresem a videót, amit Janinak ígértem. Jött egy levél. Majd megnézem később. Nem! Most! Hol a bors? Huh! Sosem érem magam utol. De, de, koncentrálok. huh, a fene, Sári nem válaszol… online van, de nem válaszol. Megkeverem a levest.

Holnap a nénikémmel találkozom. Nagyon kell majd figyelnem, ki nem állja, ha a telefonommal babrálok. Ha csak rápillantok, beindul a lavina: – Jaj, te is csak nyomkodsz. Egy percet nem vagy képes a telefonod nélkül lenni? Figyelj már rám egy kicsit! Elmúltál negyven. Harminc évet remekül leéltél mobiltelefon nélkül, mi a fenét csinálsz folyton, édes lányom!
Elkerekedett szemekkel nézek majd a nénikémre. Tényleg. Harminc évig jól megvoltam mobilozás nélkül. De hát csupa jó dologra használom. Ott vezetem a naptáramat. Az ébreszt, méri hány kilométert nordicoztam, a mobilon intézem a banki átutalásokat, azon gongat a meditációs applikációm. Jó, néha játszom is. Van egy egész csomó akváriumom, amiben beszélő halak vannak. Húúú, az nagyon vicces. Vicces dolgokat mondanak a halak. Három éve gyűjtöm az akváriumokat. Fontos, hogy minden nap megnézzem, mi van velük. Nehogy valamelyik akváriumban kipusztuljanak a halak. Azt nem bocsátanám meg magamnak. Szegény halak.  … Hogy mi? Milyen halak? Jesszusz!

Megrökönyödöm.. Rajzolt halak. A rajzolt halak nem pusztulnak el. Miért aggódom? Mert három éve játszom egy játékkal, és temérdek órát töltöttem vele? Attól még azok rajzolt halak. 

Most is, mikor elrohantam  otthonról, automatikusan cselekedtem. Táska, pénztárca, kulcs, telefon. Néha zavar keletkezik a rendszerben, múltkor a munkahelyemen jöttem rá, hogy nagy valószínűséggel nem zártam be a lakást, ráadásul a kulcs sehol!  Tizenegykor villant be, én nyolckor már dolgoztam. Ebédszünetben elkéredzkedtem, persze más indokkal, nehogy azt higgyék, hogy teljesen hülye vagyok. Rohantam, az ajtó zárva volt, a kulcs egy másik zsebben, mint ahova tenni szoktam. Szóval, bármennyire figyelmetlen vagyok, győz az automatizmus, mindent csinálok, ahogy kell, pánikra semmi ok.

Aztán rohantam tovább, a nagynénémhez indultam, egy Budapest melletti városkába. Arra gondoltam, végre kicsit naposabb az idő, sétálunk majd a Duna mellett, magunkba szívjuk a víz illatát, én a kezemet is belemerítem a vízbe, hogy ne csak lássam, hanem minden érzékszervemmel élvezzem.
Büszke voltam magamra, hogy nem hagytam otthon a csokit és a vizet, amit a vonatra szántam magamnak, és tudtam, délben meg már ott lesz a finom ebéd. A vonatról elém tárult az ébredő mező, érezni lehetett a reményt, idén is eljön a tavasz. A zsebemhez kaptam, hogy lefényképezzem a tájat, hadd legyen ez a háttérképem ebben a hónapban a facebookon. A telefon…nem volt a helyén… Jeges rémület futott végig rajtam, a tarkómon különös bizsergés, a mellkasomban nyomás, a fejemben üresség volt. Szédülni kezdtem. Aztán eszembe jutott a kulcsos történet. Elővettem a táskámat, a kabátomat, és szépen, nyugodtan végignéztem mindent. Itt kell lennie!
De nem volt, Se a zsebekben, se a táskában. Mindent szisztematikusan kipakoltam az ülésre, még ki is ráztam a táskámat…semmi.
Szemben egy férfi felcserélte az olvasást a helyzetgyakorlatom megtekintésével. Levette a szemüvegét, eltette a könyvét, és nézte a jelenetemet, ami a valóságos rémülettől nyilván átütően tehetségesre sikerült. A rémületet felváltotta a fájdalom, majd a gyász. Aztán megpillantottam magam mellett a táskámból kipakolt kupit. Használt zsebkendők, üres rúzsos henger, kifolyt toll, uzsonnás zacsi. Ezeket talán nem pakolom vissza… Elkezdem összeszedni a szemetet, betömködtem a kupé apró szemetesdobozába. Egész könnyű lett a táskám. Megérkezem. Akár egy halálraítélt, megadtam magam. Odanyújtottam meztelen nyakam a telefonnélküliségnek.
És aztán? Aztán mi történt? Megebédeltem, beszélgettem a nagynénémmel. Sétáltunk is a napsütésben. Délután még néhányszor a zsebemhez nyúltam, ha le akartam fényképezni valamit, aztán inkább a szememmel fényképeztem, és az emlékeimet a retinámba égettem. Este értem haza. Biztosan sok üzenet jött. A telefonom közben lemerült. Levettem a polcról a töltőt. Aztán visszatettem. Majd holnap feltöltöm. Most becsukom a szemem, és megnézem az emlékeimet.

TaoMamik cikkei nem saját történetek és nem tanácsadások. Lelki segítőként tanulmányokból és saját tapasztalatokból gyűjtik össze a jellegzetes eseteket, melyeket kitalált szereplő történetébe ágyazva, okulásként, ítélkezés nélkül mutatnak meg az olvasónak.

blogbejegyzés, Magunkról

Citromtyúk és a dimenziókapu

Ez az írásunk 2019. december 14-én jelent meg a WMN Magazinban. Itt változtatás nélkül közöljük.

Üres fészek szindróma. A kifejezés nem ismeretlen azok számára, akiknek önálló életet kezdő, felnőtté váló gyermekük van. Sok nőnek, különösen azoknak, akik kedvvel, figyelemmel, sok energiával szervezték családjuk életét, az addig a gyermekek gondozásával, ellátásával eltelő órák üressé válnak. Ez az időszak gyakran összeesik a klimaxszal. Nem elég, hogy a megborult hormonháztartás miatt a nő lelke zaklatott, kedélyállapota gyakran követhetetlen hullámzásba kezd, még azzal az óriási változással is meg kell küzdenie, ami egy életszakasz lezárásával jár. Amikor kirepülnek a gyerekek, sokszor nehéz utat találni újra önmagunkhoz.

Imádok kertészkedni. Összeválogatni a magokat, a palántákat, virágokat vásárolni a kertészetben, aztán megtervezni, mit hova ültetek. Állni a kert végében, és elképzelni a látványt, mikor már burjánzik a sok növény. Látni, hogyan fordulnak a Nap felé, vagy azt, ahogy hálásan isszák a vizet, amivel meglocsolom őket. Szeretem nézni, ahogy a pici növénykéből méteres óriás lesz, amit aztán karóhoz kell kötnöm, el ne törje a szél.

Mostanában a munka mellett is bőven van időm kertészkedni. A kert csendje élettel teli. A ház meg üres. Kong az ürességtől.

Nemrég még nem így volt. Amikor a gyerekek még itthon voltak. Mikor még nem voltak kollégiumban, albérletben. Mostanra ebből nem maradt más, csak nagy ritkán a hétvégi közös ebéd. Meg aztán a vasárnap esti, vagy hétfő reggeli porciózás, mikor fagyis dobozba kerül a pörkölt nokedlivel. De a fagyit a dobozból én ettem meg, mikor hét közben elszomorodtam, egyedül éreztem magam, és egy kis édesség segített, hogy ne savanyodjak citromtyúkká.

Állok a lecsupaszodott kert végében. Itt a tél. Rendet kell tennem. Tavasszal úgy könnyebb lesz.
Kiszedem az egynyáriak gyökereit. Jövőre ide valami szép rózsaszín virágot teszek. Behunyt szemmel beszívom a föld illatát. A téli föld szagába beleérzem a tavaszt. Ez egy másik dimenzió. Huh! A kertem egy dimenziókapu. Nyitott szemmel tél, hunyt szem alatt tavasz. Bármikor beleléphetek, hogy otthon legyek. Aztán vissza a másik dimenzióba. Kilépek, belépek… hú, egy saját dimenziókapu! Csak nekem.

Ó, látom a kisfiamat, ahogy szalad a kutyához, aztán fordulnak, a kutya szalad hozzá. Fél délelőttöt eljátszanak így. Míg a húga be nem akar szállni, és ki nem hozza a kertbe az összes kinőtt ruháját, amit a kutyára gondol ráadni. A kutya meg csak néz a fiamra. Áhitattal vegyes könyörgés ül a szemében. Muszáj ezt most? Tényleg kistrikóban kell rohangálnia? A fiam nevet, a kutya megkönnyebbül. És rohannak, rohannak végig a kerten az egyik irányban, aztán fordulnak, és vissza. Trikóban mindkettő.

Csöngetnek. A postás. Vissza a dimenziókapun. Odabent egész lista vár az íróasztalomon. Elvinni, elhozni, beírni, átutalni, odamenni, megbeszélni.  Mindegy, megcsinálom. De, hogy valaki közben felbosszant, az tuti. Nem kell hozzá sok. Egy ideje elképesztően gyorsan ki tudnak hozni a sodromból.

Hülye hormonok! De figyelek, itt kapirgál a citromtyúk! Itt a kapuban. Ne légy savanyú nyanya! Jó, nem leszek. Ha észreveszem. De, Istenem, hányszor nem veszem észre!

Nem vagyok türelmetlen, egy fenét vagyok az! Egy csomó dologhoz van türelmem. Van a kertészkedéshez, hogy szép legyen minden, ha együtt ülünk kint tavasszal, van egy új recept elkészítéséhez, amit együtt eszünk meg, van a gyerekek gondjaihoz, a gyerekek történeteihez, a gyerekekhez, van a … na, mihez még? 

Felnőttek. A gyerekeim. Felnőttek. A kisfiam már nem rohangál a kutyával, a kislányom meg nem öltözteti hercegnőnek. De hát gyerekek! Annyiszor, de annyiszor mondok el nekik dolgokat. Amikre rájöttem az elmúlt 55 évben. Félek, hogy nem hallják.

Azt akarom, hogy nekik ne legyen olyan nehéz. Mosolyognak. – Persze, anya, jól van, úgy lesz. – Végül is tök rendes gyerekek, hagyják, hogy beszéljek. Szeretem őket. Jó fejek. Csak az a jó fejük ne lenne annyira önfej. Néha elmondom a véleményemet. Bár van, hogy nem várom meg, hogy kikérjék.
Nem, nem osztom az észt, mindenkinek a maga életét kell élnie. És a mindenkibe a gyerekeim is beletartoznak. Ők az én gyerekeim. Én meg anyám gyereke vagyok. Neki is van véleménye.  Én sem kérem túl sűrűn az övét. Mióta is? Talán, amióta észrevettem, hogy mindent, mindig jobban tud. Jobban tudja, mit főzzek, mit szeretnek a gyerekek, milyen ing áll jól a férjemnek. Hogyan neveljem a kutyát, hova tegyem a fűnyírót és ne dolgozzak annyit. Milyen hajszín állna jól nekem, mert ez csúnya. Milyen hőmérséklet legyen a házunkban, mert ez hideg. Vagy meleg. Attól függően, mit mondanak a hormonjai. Kapta a nagyanyámtól. A hormonokat is, a hozzájuk tartozó mondatokat, pillantásokat, mozdulatokat. Itt vannak bennem, a sejtjeimben, és ha nem figyelek, itt vannak a pillantásaimban és mozdulataimban.

Sok-sok régi citromtyúk figyel ugrásra, vagy kapirgálásra készen minden porcikámban. Sziasztok, tyukicák! Szórok nekik egy kis magot, megitatom, talán meg is simogatom és alaposan megszemlélem őket. Mintha közel lennének, felnagyulnának. Mégis rajtam kívül állnak.

Most nyitott szemmel lépek be a kerti dimenziókapun, megvizsgálom, mit rejt nekem. Egyedül nekem. Élvezem, hogy a dimenziókapu másik felén vagyok. A tél előtt rendet kell csinálni. Megsimogatom a gyepet. Szépen megerősödött az idén. Jövőre még erősebb lesz, még fényesebb.

A dimenziókapu innenső oldalán csend van. Puha csend. Puha, otthonos csend, amiben szinte hallottam, ahogy növekedtek a növényeim. A dimenziókapu másik oldalán ott az utca. Dudálnak. Fontoskodnak. Nyüzsögnek. Tolakodnak. Na, ilyenkor támad a citromtyúk. Ácsi! Vissza a dimenziókapun!

Hétvégén hazajönnek a gyerekek. A lányom hozza az új fiúját, a fiam a már megszokott, régi barátnőjét. Cuki lány. Még menynek is el tudnám képzelni. 

Befejezem a munkát. Végigtekintek a kerten, újra eltölt a nyugalom. Kirángattam az elszáradt gyökereket, összeszedtem minden semmire-nem-jó szármaradványt. Nyugi van. Nem kattogok. Még az sem bosszant föl, milyen hosszú a lista az íróasztalomon. Megáll körülöttem az idő. Értelmét veszti a bosszankodás. Nem hánytorgatok fel senkinek semmit. Milyen jó érzés ez.  

Talán folyton a kertben kellene lennem. A dimenziókapu másik oldalán. Ahol nincs bosszankodás, nincs harag, nincs düh. És nincs csalódás. Fékevesztett öröm sincs, csak a jó érzés, ahogy rátekintek a kertre, ahol jövőre rengeteg kék és rózsaszín virág nyílik majd. Semmi más nincs, csak a kert, csak a figyelem. Már nem gondolom, hogy nem figyelnek rám, nem hallják meg a hangomat; kivárom, mert az egyik legjobb érzés, amikor megkérdeznek valamit, és valóban kíváncsiak a válaszomra. Akkor úgy érzem, képes vagyok biztonságot és szeretetet adni. Az idősebbeknek, fiatalabbaknak, és önmagamnak is.

 A TaoMamik cikkei nem saját történetek és nem tanácsadások. Lelki segítőként tanulmányokból és saját tapasztalatokból gyűjtik össze a jellegzetes eseteket, melyeket kitalált szereplő történetébe ágyazva, okulásként, ítélkezés nélkül mutatnak meg az olvasónak.

blogbejegyzés, Magunkról

Klimaxold ki a Citromtyúkot!

Citromtyúk és a szex

Ez az írásunk 2019. november 11-én jelent meg a WMN Magazinban. Itt kisebb változtatásokkal közöljük.

A változókori szex tabutéma. Talán egyszerűen csak azért, mert szégyelljük, hogy létezik. Egy reprezentatív friss kutatás szerint a változókorban lévő nők 80%-a továbbra is vágyik az aktív szexuális életre, de az ezzel összefüggő problémáival alig mer orvoshoz fordulni, illetve a témáról partnerével beszélni.
Ilyen erőteljes hormonváltozást nagyon rég éltünk meg utoljára. Amikor kamaszok voltunk, jó eséllyel szüleinktől, vagy az iskolában kaptunk „szexuális felvilágosítást”. Elméletben. Majd a gyakorlatban is megfigyelhettük, mi történik a gyorsan változó, hormonoktól nyüzsgő testünkben és lelkünkben. Beszélgettünk a szexről a barátnőinkkel, a jobb fej fiúkkal, kipróbáltunk mindenféle mutatványt az aktuális szerelmünkkel. De mi történik a változókorban? A hormonoktól nyüzsgő, lelkileg zilált test pipa. A szexuális vágy is pipa. Na, de a szüleinkkel – ha egyáltalán élnek- nem beszélünk róla. Sőt, akkor is elkerekedik a szemünk, ha megengednek maguknak egy-egy pikáns viccet. És a felnőtt gyerekeinknek sem említjük, attól tartva, hogy valószínűleg egy „Na, ne már, Mama!!!” felkiáltással hagynának faképnél minket.

Nincs tapasztaltabb, akitől kérdeznénk. Most mi vagyunk a nagyon tapasztaltak. Akkor is, ha el vagyunk veszve.

Vetkőzöm a fürdőszobában, a zuhanyfülkében megengedem a vizet, hogy jó meleg legyen, mire alábújok. Egy pillanatra szembe találom magam a tükörrel. Teljes testet mutató, álló tükör, ilyet akartam húsz éve, amikor megvettük, ne kelljen pipiskedve egy székre állnom a sminktükör előtt, ha aránylag normálisan meg akarom nézni magam. Nem állok valami előnyös pózban, de szinte nem is tudok előnyösben állni. Végigpásztázom a testem, tekintetem megáll az arcomon. Várom a választ. Vajon ő onnan a tükörből mit lát? Gyümölcskosarat fényes almákkal, vagy egy szem fonnyadó citromot.  Egy citromtyúkot.
A forró víz jótékonyan elhomályosítja a tükröt, most már bármilyen lehetek, akár olyan, mint húsz éve, amikor a tükröt vettük.

Az orvosnál sokan várnak, legtöbbjük kismama, ezt könnyű felismerni. A többiek bizonyára súlyosabb problémával küzdenek nálam, az arcuk ezt mutatja. Néhányuk csak unottan ül, de a legtöbbjük inkább ideges, aggodalmas.  Egy biztos, nálam fiatalabbak, én vagyok a legidősebb a váróban, és csak a szokásos éves ellenőrzésre jöttem. Elmosolyodom, arra gondolok, hogy ismerem a koreográfiát, az orvos mondatait is tudom előre. Az asszisztensnő magához int a regisztrációs pult mögül. Odamegyek.

„Legutolsó menstruáció?” Hú… erre a kérdésre könnyen válaszoltam mindig. Eddig.

Míg csak a legutóbbi hónapban kellett keresni a választ. „Nem is tudom…elnézést…” Bambán megkeresem a telefonomban az M feliratot. „Négy hónapja”. A várakozó nők egy emberként emelik rám a tekintetüket. Nem sütöm le a szemem, visszanézek. Ez van. Elmosolyodom, és meg is születik bennem a tekintetekre a válasz: hát, anyukám, kis szerencsével, te is megéred majd, hogy sajnálattal vegyes kíváncsi tekintetek mérjenek végig, – kényesebb pontokon kissé elidőzve, – tetőtől talpig egy váróban.
Beszólít az orvos, beszélgetünk, nevetünk. Levetkőzöm, megvizsgál, minden mozdulatunk ismerős, mintha régi házasok lennénk. Mindkét gyerekemet ő segítette a világra, ismeri a testem, bízom benne. Túlesünk a vizsgálaton, minden rendben. Az utcán felszabadultan megyek, örülök, hogy hivatalosan is jól vagyok. Megtorpanok.

Nem kérdezett rá a védekezésre. Nem is jutott eszébe. Pedig mindig megkérdezi. Bizonyára csak elfelejtette …

Hú, micsoda fiatal pasija lett a Jucinak!!!! Kiabálok a lányomnak, mint egy kamasz. A nálam két évvel idősebb Juci lefogyva, csinosan, új fürdőruciban pózol Rodoszon egy harmincas pasival. Hirtelen azt gondolom, van fia, akit nem ismerek. Aztán előkerül az egyik képen két pezsgőspohár…fura, hogy a fiával kettesben pezsgőzik a naplementében a Juci. Bizonyára mindketten szeretik a pezsgőt. Aztán a következő képen már látható olyasmi is, ami meghaladja az anyai kényeztetést. Megborzongok a felismeréstől. Nyilván a nemrégiben otthagyott férjét idegesíti a facebookon. De akkor is jól néz ki, boldog. Meg a pasi is. Irigylem is, örülök is, elönt a remény. Tudom, hogy pár hónap, hét, vagy nap múlva sírni fog. Sokszor láttam sírni, most mégis örülök, mert most örül, ha néhány napig, akkor is.

Le tudok úgy fogyni, mint a Juci? Nem kellene, csak pár kiló. Egy kis edzés, pár perc szoli. Hol a francban szedett fel egy ilyen pasit? És mit akar a pasi? Hát, a Jucinak van például pénze. Az elég vonzó dolog. A Juci is, persze, főleg így lefogyva. A pénze meg nem fogyott le ilyen gyorsan..

Minden este kézen fogva alszunk. Közel harminc éve. Megérzünk minden rezdülést egymás tenyerében. Azt is, ha közelebb akar bújni, átköltözni a paplanom alá, aztán beköltözni a testembe. Szeretem, ha belém költözik, ismerem minden apró mozdulatát. Mióta elért ez a hülye klimax, van, hogy fájdalmat okoz és összerándulok, ekkor megijed.

Mit gondol? Hogy akkor hagyjuk? Ne!

Tekintete megkeresi az enyémet. Hosszan, kedvesen belenéz a szemembe. Nem szól, csak kedvesen néz, megsimogatja az arcom, beletúr a hajamba. Aztán kiül az ágy szélére, épp annyi időre, hogy a pillantásommal én meg a hátát simogassam végig. Most kicsit talán elkeseredett. Feláll, kicaplat, utána akarok szólni, hogy majd holnap. De nem jön ki hang a torkomon. Igazából nem is fontos, hogy mondjam. Tudja minden gondolatom. Visszafordul: – Kérsz egy kis vizet? Bólintok, de mire visszaér, elalszom. Azt álmodom, hogy egy szép, ruganyos testű lánnyal pózol Rodoszon. Biztos találkoztak Jucival is, együtt pezsgőztek a naplementében. Én pedig a párától homályos tükör előtt sírok. Aztán belépek a tükörbe, át a másik oldalra, és visszanézek, de a párán át nem látom magam, nem látom, hogy mi van odaát. Gyümölcskosár fényes almákkal, vagy fonnyadó citrom. Álmomban simogat a forró szél, átkelek tengereken, szigeteken, száguldozok tengerpartokon, pezsgő folyik a testemre. A gyerekek is ott vannak, néha kicsik, néha felnőttek, az egész világ ugrál és keveredik a naplementében. Aztán felkelek. Sehol Rodosz, sehol Juci, se a nő. A gyerekek sincsenek, elköltöztek már. Főzök egy kávét.

A tükörhöz lépek, és hosszan, nagyon hosszan belenézek a saját szemembe. Nem keresem se a gyömölcskosarat fényes almákkal, se a citromtyúkot. Az vagyok, amit látok. Érett nő, akit szeretnek.

blogbejegyzés, Magunkról

Citromtyúk … ööö “a játszótársam, mondd, akarsz-e lenni”

Ez az írásunk 2019. október 22-én jelent meg a WMN Magazinban. Itt változtatás nélkül közöljük.

2019-ben Magyarországon több, mint 700 000, 45 és 65 év közötti nő él, 25%-uk elváltként. Gyerekeik kirepültek, vagy éppen későn született kiskamasz gyerekeiket nevelik. Sokan veszítik el ilyenkor az állásukat. A klimax megjelenésével nő a mentális betegségek, a nőgyógyászati és hormonproblémák, a csontritkulás veszélye. A változókor ítéletté egyszerűsödött. Pedig a változás, a világ örök mozgása, fejlődése érdekében ők tehetnék a legtöbbet, és tudnának is tenni. Erősek, bölcsek, elfogadóak és valódi vezetők lehetnének. A statisztikák alig foglalkoznak velük, 49 éves kortól a marketingesek látóköréből is kikerülnek. A figyelem hiányától azonban még láthatatlanabbá válnak. A társadalom, a reklámipar és a közösségi oldalak is örök fiatalságot, leánykori alakot várnak el tőlük. Legyenek fiatalosak, egészségesek, fussanak le évente minimum egy félmaratont. Ha ez nincs így, végképp megöregedtek, eltűnnek a szemünk elől. Vagy fiatalok vagy öregek, nincs átmenet.  

Ők a láthatatlan nők.

Rámeredtem a tükörképemre. Az arcom pont olyan, mint egy ovisé. Bárányhimlő idején. Csak annak már 50 éve, hogy ovis voltam. És megint ott egy kitüremkedés, egy pattanás, vagy mi. Megszüntetem. A hülye hormonok most újra küzdenek. Hiába vágok pofákat hozzá. Nem mehetek ki az utcára szétnyomkodott ábrázattal. Talán némi korrektor segít. Így már jó  … vagy … azt az egyet még eltűntetem. Az eredmény szinte tökéletes lett.

55 éves vagyok. Mindenhol  55 éves. A homlokomon, az államon, a szemem sarkában is annyi. 55 év története van az arcomon.
Igen, bárhova nézek, történetek jutnak eszembe. Ha végigpásztázom az orromat, bevillan egy síelés emléke. És megvan a története a sebhelynek is az államon, a ráncnak a szemem sarkában, az orrom mellett, a két szemöldököm között. És mind az enyém. Mind, egytől egyig. Történetekből áll az arcom. Történetek, gondolatok finom szövedékéből. Jó, hogy már nem annyi nyom van az arcomon, mint egy 25 évesnek, és még nem annyi, mint egy 75 évesnek. Vicces, hogy csak én tudok minden történetet az arcomról. Csak én ismerem az összeset. Rengeteg öröm, fájdalom van az arcomon, ami mind-mind az enyém.

Eddig jó, de most próbáljunk meg valami előnyösebb ábrázatot előállítani. Nem könnyű. Ha csak picit húzom el a szájamat, de nem csak az egyik csücskét, hanem szigorúan ügyelve arra, hogy mindkettő megmozduljon, viszonylag kedves lesz a mosolyom. De vigyázni kell, mert könnyen válok cinikus vén tyúkká, attól pedig üdébb nem leszek. 

Érdekes … ha egyszerűen csak arra gondolok, hogy a dolgok úgy vannak jól, ahogy vannak, kisimul az arcom, nem kell azzal foglalkoznom, mit és merre húzgáljak.

Még az sem rendít meg, hogy ha megsimogatom a kézfejemen a bőrt, érzem, hogy az egyre vékonyabb, és apró foltok kezdtek rajta megjelenni. Bár, ha ügyesen fordítom a fény felé, azokból szinte nem is látszik még semmi. Majd néhány hónap, vagy év múlva.
Végül is, tehetnék rá citromkarikát. Azt mondják, a citromtól eltűnnek a foltok. De mi a fenének? Egy idő után tetőtől talpig beáztathatnám magam citromlébe. Aztán nem maradna belőlem más, mint egy savanyú vén tyúk.
Egy citromtyúk.

Na, ez tetszik, ez vicces. Egy citromtyúk vicces, és elkergeti a rosszkedvemet. Látom, ahogy rohan a citromtyúk elől a rossz kedvem. Jó, igen, mi tagadás, van, hogy rossz kedvem van mostanában, hogy elkámpicsorodom, hogy nem úgy, nem annyit bírok. Küzdöttem ellene egy ideig, de aztán rájöttem, hogy már valami mást tudok. Csinálja más az úgyot és az annyit. Az, aki bírja. Szerintem, van bőven, amit most én tudok jobban. Ez klassz.

Szóval, itt nézem magam a tükörben, a tyúkság itt van a tükörben. De amúgy a tyúkság jó. A tyúk lerakja a tojásait, majd a csibék kiszaladnak alóla, de hagyja, hogy azok bármikor visszatérjenek. És akár más tyúkok csibéi is jöhetnek. Odagyűlhetnek mind. A tyúk meg végigtekint rajtuk. Nem csinál mást, csak néz. És a látványtól finom melegség önti el belül, ami aztán csak terjed és dagad, míg annyira nem fér már el benne, hogy a végén kitol egy könnycseppet a szeme szegletébe. Már rég nem szégyellem, hogy a meghatottságtól párássá válik a tekintetem, hogy kicsordul egy-egy könnycsepp, ha gyerekekre nézek. Már nem akarok mindenáron erősnek látszani. Minek. Anélkül is az vagyok, hogy bizonygatni kellene. A dolgok úgy vannak jól, ahogy vannak.
Szóval, itt nézem magam a tükörben, és már régen az a gyanúm, hogy nem csak én vagyok a világegyetemben, aki 50 éves kora környékén nincs valami fényesen.

Egy sor olyan problémával küzdök, melyről nem is azonnal, hanem csak hónapokkal, sőt, évekkel később vettem észre, hogy azt is a klimax okozta.

De végül is mázlistának mondhatom magam, hogy felismertem, testem fizikai és kémiai változásai milyen erővel hatnak a lelkemre, gondolataimra, kapcsolataimra. Sok, nagyon sok tapasztalatot gyűjtöttem már eddig is. Orvosokkal, természetgyógyászokkal, és az általam ismert meditációs technikákkal, mozgással küzdök az egészségemért. Itt egy pillanatra megállok, és meg is veregetem a vállamat. Ügyi vagy, tyúkocska.

Na, azért ne vicceljük el a dolgot, nem szépítem, ez valóban küzdelem.

Lehet, hogy nem túl elegáns, nem túl könnyed, de eredményt hozó. El is jött a pillanat, mikor megfogalmazódott bennem az igény, hogy megosszam a tapasztalataimat, hogy feltárjam a testi-lelki változások okait, és gyakorlatokat dolgozzak ki a klimax átvészeléséhez. Azt gondoltam, ez jó lesz a kortársaimnak is. Dolgozni kezdtem egy új programon, újra és újra kipróbáltam a technikákat, a módszert egységessé gyúrtam, és igazán nagyon büszke voltam a papírra vetett eredményre! Azonnal meg is akartam osztani mindazt, amit kitaláltam, amiről azt gondoltam, hogy segíteni fog másoknak is.

Meg voltam győződve, hogy bőven van annyi klimaxoló ismerősöm, hogy seperc alatt egymást támogató nőkörré alakulunk, logót terveztetünk, és onnantól nyugodtan óvhatjuk, féltethetjük egymás testi-lelki-szellemi épségét – együtt.
Aha… hát, nem így lett.
Ámulva vettem észre, hogy az általam klimaxolónak vélt nőtársaim vagy azt mondták, hogy még messze van a klimax, nyomát sem érzik, vagy azt, hogy nem beszélnek erről idegen csoport előtt.

Magamban már egy ideje “láthatatlan nőknek” hívtam a korosztályomat, de álmomban sem gondoltam, hogy valóban eltűnnek, rejtőzködnek, hallgatnak, szégyenkeznek.
Ámultam, és nem értettem a helyzetet, de nem szoktam könnyen feladni. Pláne, hogy már beletoltam egy csomó melót. Minden porcikám azt akarta, hogy megvalósítsam az ötletem, hogy végre beszélgessenek az azonos élményeket magukba zárók, együtt gyakoroljanak, tapasztaljanak. Hogy meglássák: a változás jó, fejlesztő és megújító! Megéltem, és ezért el akartam mondani nekik:

ne kapálózz a változás ellen, hanem menj vele, változz!

El akartam mondani, hogy én élvezem, hogy végre kicsit több időm és pénzem van, amit önmagam építésére tudok fordítani! Hogy bár nem ehetek büntetlenül annyit, mint fiatal koromban, de nem kell éheznem. Csak épp vigyázni kell, hogy kiegyensúlyozottan nasizzam ki a hűtőből a falatokat. És mozogjak rendszeresen, minden nap!

A régi szerelem, a tajcsi mellé rendszeres mozgásnak, hétvégére beiktattam a nordic walkingot.  és erősen gondolkodom, hogy végre megtanulok normálisan táncolni is, ha már van két lábam, amit páros táncra legutoljára 1978-ban használtam. Szerintem, vicces lesz. Már várom!
Meg nem vagyok egy nagy orvosjáró, de most már itt-ott befigyel egy-két kellemetlenség. Mindegy, találtam orvost, akiben megbízom, szakmailag és emberileg is. Akárhányszor belenézek a fürdőszobai tükörbe, elmondom magamnak: Vigyázz a testedre!
Jó, persze, majd vigyázok. Ugorjunk!
De, persze, a változásnak nem a testnél van vége. A változások, amiket tapasztalok sokszor lelkileg is irdatlanul megviselnek. Időnként úgy érzem magam, mint a mesebeli rőzsés banya, időnként meg úgy, mintha 20 éves lennék. Csak egyik sem vagyok. Nehéz reálisan látni magam. Ez a legnehezebb. Őszintének lenni magamhoz a legnehezebb. Mocskosul nehéz. Hányszor, de hányszor tapasztaltam, hogy észre sem veszem, mikor kezdek hazudozni magamnak. Először, csak egy hangyányit, de ha az a kis hazugság átcsusszant, veszem a bátorságot, kicsit még átvágom magam. Nem kell izgulni, szinte észre sem lehet venni, hogy a dolgok nem is úgy vannak. Hát, valóban, akkor megnyugtatóak, aztán már ki tudja visszafejteni, hol kezdődött az ámítások sorozata. Szóval célként tűztem ki, hogy őszinte leszek magamhoz!

Nem könnyű, de csendben ez is jobban megy, szóval, fontos, hogy lecsendesedjek minden nap – legalább néhány percre! Hogy nyugodtan befelé figyeljek. Ha ez nem megy, borul minden, akik számítanak rám, csak egy sipogó klimaxbanyát látnak. Pedig olyan jó, hogy kíváncsiak a véleményemre.
Az egyik legjobb érzés, mikor megkérdeznek valamit az ismerősök, és valóban kíváncsiak a válaszomra. Akkor úgy érzem, képes vagyok biztonságot és szeretetet adni. Bárkinek. Az idősebbeknek, fiatalabbaknak is. Számítanak rám, –  sokkal inkább, mint régen gondoltam! 

Megint rámeredtem a tükörképemre. Nem, nem lehetek citromtyúk. Hiszen tapasztalt vagyok, bölcs és szép is. Most így látom magam. Most semmi mást nem látok a tükörben, csak azt, aki valóban vagyok.