blogbejegyzés, Magunkról

Citromtyúk és a dimenziókapu

Ez az írásunk 2019. december 14-én jelent meg a WMN Magazinban. Itt változtatás nélkül közöljük.

Üres fészek szindróma. A kifejezés nem ismeretlen azok számára, akiknek önálló életet kezdő, felnőtté váló gyermekük van. Sok nőnek, különösen azoknak, akik kedvvel, figyelemmel, sok energiával szervezték családjuk életét, az addig a gyermekek gondozásával, ellátásával eltelő órák üressé válnak. Ez az időszak gyakran összeesik a klimaxszal. Nem elég, hogy a megborult hormonháztartás miatt a nő lelke zaklatott, kedélyállapota gyakran követhetetlen hullámzásba kezd, még azzal az óriási változással is meg kell küzdenie, ami egy életszakasz lezárásával jár. Amikor kirepülnek a gyerekek, sokszor nehéz utat találni újra önmagunkhoz.

Imádok kertészkedni. Összeválogatni a magokat, a palántákat, virágokat vásárolni a kertészetben, aztán megtervezni, mit hova ültetek. Állni a kert végében, és elképzelni a látványt, mikor már burjánzik a sok növény. Látni, hogyan fordulnak a Nap felé, vagy azt, ahogy hálásan isszák a vizet, amivel meglocsolom őket. Szeretem nézni, ahogy a pici növénykéből méteres óriás lesz, amit aztán karóhoz kell kötnöm, el ne törje a szél.

Mostanában a munka mellett is bőven van időm kertészkedni. A kert csendje élettel teli. A ház meg üres. Kong az ürességtől.

Nemrég még nem így volt. Amikor a gyerekek még itthon voltak. Mikor még nem voltak kollégiumban, albérletben. Mostanra ebből nem maradt más, csak nagy ritkán a hétvégi közös ebéd. Meg aztán a vasárnap esti, vagy hétfő reggeli porciózás, mikor fagyis dobozba kerül a pörkölt nokedlivel. De a fagyit a dobozból én ettem meg, mikor hét közben elszomorodtam, egyedül éreztem magam, és egy kis édesség segített, hogy ne savanyodjak citromtyúkká.

Állok a lecsupaszodott kert végében. Itt a tél. Rendet kell tennem. Tavasszal úgy könnyebb lesz.
Kiszedem az egynyáriak gyökereit. Jövőre ide valami szép rózsaszín virágot teszek. Behunyt szemmel beszívom a föld illatát. A téli föld szagába beleérzem a tavaszt. Ez egy másik dimenzió. Huh! A kertem egy dimenziókapu. Nyitott szemmel tél, hunyt szem alatt tavasz. Bármikor beleléphetek, hogy otthon legyek. Aztán vissza a másik dimenzióba. Kilépek, belépek… hú, egy saját dimenziókapu! Csak nekem.

Ó, látom a kisfiamat, ahogy szalad a kutyához, aztán fordulnak, a kutya szalad hozzá. Fél délelőttöt eljátszanak így. Míg a húga be nem akar szállni, és ki nem hozza a kertbe az összes kinőtt ruháját, amit a kutyára gondol ráadni. A kutya meg csak néz a fiamra. Áhitattal vegyes könyörgés ül a szemében. Muszáj ezt most? Tényleg kistrikóban kell rohangálnia? A fiam nevet, a kutya megkönnyebbül. És rohannak, rohannak végig a kerten az egyik irányban, aztán fordulnak, és vissza. Trikóban mindkettő.

Csöngetnek. A postás. Vissza a dimenziókapun. Odabent egész lista vár az íróasztalomon. Elvinni, elhozni, beírni, átutalni, odamenni, megbeszélni.  Mindegy, megcsinálom. De, hogy valaki közben felbosszant, az tuti. Nem kell hozzá sok. Egy ideje elképesztően gyorsan ki tudnak hozni a sodromból.

Hülye hormonok! De figyelek, itt kapirgál a citromtyúk! Itt a kapuban. Ne légy savanyú nyanya! Jó, nem leszek. Ha észreveszem. De, Istenem, hányszor nem veszem észre!

Nem vagyok türelmetlen, egy fenét vagyok az! Egy csomó dologhoz van türelmem. Van a kertészkedéshez, hogy szép legyen minden, ha együtt ülünk kint tavasszal, van egy új recept elkészítéséhez, amit együtt eszünk meg, van a gyerekek gondjaihoz, a gyerekek történeteihez, a gyerekekhez, van a … na, mihez még? 

Felnőttek. A gyerekeim. Felnőttek. A kisfiam már nem rohangál a kutyával, a kislányom meg nem öltözteti hercegnőnek. De hát gyerekek! Annyiszor, de annyiszor mondok el nekik dolgokat. Amikre rájöttem az elmúlt 55 évben. Félek, hogy nem hallják.

Azt akarom, hogy nekik ne legyen olyan nehéz. Mosolyognak. – Persze, anya, jól van, úgy lesz. – Végül is tök rendes gyerekek, hagyják, hogy beszéljek. Szeretem őket. Jó fejek. Csak az a jó fejük ne lenne annyira önfej. Néha elmondom a véleményemet. Bár van, hogy nem várom meg, hogy kikérjék.
Nem, nem osztom az észt, mindenkinek a maga életét kell élnie. És a mindenkibe a gyerekeim is beletartoznak. Ők az én gyerekeim. Én meg anyám gyereke vagyok. Neki is van véleménye.  Én sem kérem túl sűrűn az övét. Mióta is? Talán, amióta észrevettem, hogy mindent, mindig jobban tud. Jobban tudja, mit főzzek, mit szeretnek a gyerekek, milyen ing áll jól a férjemnek. Hogyan neveljem a kutyát, hova tegyem a fűnyírót és ne dolgozzak annyit. Milyen hajszín állna jól nekem, mert ez csúnya. Milyen hőmérséklet legyen a házunkban, mert ez hideg. Vagy meleg. Attól függően, mit mondanak a hormonjai. Kapta a nagyanyámtól. A hormonokat is, a hozzájuk tartozó mondatokat, pillantásokat, mozdulatokat. Itt vannak bennem, a sejtjeimben, és ha nem figyelek, itt vannak a pillantásaimban és mozdulataimban.

Sok-sok régi citromtyúk figyel ugrásra, vagy kapirgálásra készen minden porcikámban. Sziasztok, tyukicák! Szórok nekik egy kis magot, megitatom, talán meg is simogatom és alaposan megszemlélem őket. Mintha közel lennének, felnagyulnának. Mégis rajtam kívül állnak.

Most nyitott szemmel lépek be a kerti dimenziókapun, megvizsgálom, mit rejt nekem. Egyedül nekem. Élvezem, hogy a dimenziókapu másik felén vagyok. A tél előtt rendet kell csinálni. Megsimogatom a gyepet. Szépen megerősödött az idén. Jövőre még erősebb lesz, még fényesebb.

A dimenziókapu innenső oldalán csend van. Puha csend. Puha, otthonos csend, amiben szinte hallottam, ahogy növekedtek a növényeim. A dimenziókapu másik oldalán ott az utca. Dudálnak. Fontoskodnak. Nyüzsögnek. Tolakodnak. Na, ilyenkor támad a citromtyúk. Ácsi! Vissza a dimenziókapun!

Hétvégén hazajönnek a gyerekek. A lányom hozza az új fiúját, a fiam a már megszokott, régi barátnőjét. Cuki lány. Még menynek is el tudnám képzelni. 

Befejezem a munkát. Végigtekintek a kerten, újra eltölt a nyugalom. Kirángattam az elszáradt gyökereket, összeszedtem minden semmire-nem-jó szármaradványt. Nyugi van. Nem kattogok. Még az sem bosszant föl, milyen hosszú a lista az íróasztalomon. Megáll körülöttem az idő. Értelmét veszti a bosszankodás. Nem hánytorgatok fel senkinek semmit. Milyen jó érzés ez.  

Talán folyton a kertben kellene lennem. A dimenziókapu másik oldalán. Ahol nincs bosszankodás, nincs harag, nincs düh. És nincs csalódás. Fékevesztett öröm sincs, csak a jó érzés, ahogy rátekintek a kertre, ahol jövőre rengeteg kék és rózsaszín virág nyílik majd. Semmi más nincs, csak a kert, csak a figyelem. Már nem gondolom, hogy nem figyelnek rám, nem hallják meg a hangomat; kivárom, mert az egyik legjobb érzés, amikor megkérdeznek valamit, és valóban kíváncsiak a válaszomra. Akkor úgy érzem, képes vagyok biztonságot és szeretetet adni. Az idősebbeknek, fiatalabbaknak, és önmagamnak is.

 A TaoMamik cikkei nem saját történetek és nem tanácsadások. Lelki segítőként tanulmányokból és saját tapasztalatokból gyűjtik össze a jellegzetes eseteket, melyeket kitalált szereplő történetébe ágyazva, okulásként, ítélkezés nélkül mutatnak meg az olvasónak.

blogbejegyzés, Magunkról

Citromtyúk … ööö “a játszótársam, mondd, akarsz-e lenni”

Ez az írásunk 2019. október 22-én jelent meg a WMN Magazinban. Itt változtatás nélkül közöljük.

2019-ben Magyarországon több, mint 700 000, 45 és 65 év közötti nő él, 25%-uk elváltként. Gyerekeik kirepültek, vagy éppen későn született kiskamasz gyerekeiket nevelik. Sokan veszítik el ilyenkor az állásukat. A klimax megjelenésével nő a mentális betegségek, a nőgyógyászati és hormonproblémák, a csontritkulás veszélye. A változókor ítéletté egyszerűsödött. Pedig a változás, a világ örök mozgása, fejlődése érdekében ők tehetnék a legtöbbet, és tudnának is tenni. Erősek, bölcsek, elfogadóak és valódi vezetők lehetnének. A statisztikák alig foglalkoznak velük, 49 éves kortól a marketingesek látóköréből is kikerülnek. A figyelem hiányától azonban még láthatatlanabbá válnak. A társadalom, a reklámipar és a közösségi oldalak is örök fiatalságot, leánykori alakot várnak el tőlük. Legyenek fiatalosak, egészségesek, fussanak le évente minimum egy félmaratont. Ha ez nincs így, végképp megöregedtek, eltűnnek a szemünk elől. Vagy fiatalok vagy öregek, nincs átmenet.  

Ők a láthatatlan nők.

Rámeredtem a tükörképemre. Az arcom pont olyan, mint egy ovisé. Bárányhimlő idején. Csak annak már 50 éve, hogy ovis voltam. És megint ott egy kitüremkedés, egy pattanás, vagy mi. Megszüntetem. A hülye hormonok most újra küzdenek. Hiába vágok pofákat hozzá. Nem mehetek ki az utcára szétnyomkodott ábrázattal. Talán némi korrektor segít. Így már jó  … vagy … azt az egyet még eltűntetem. Az eredmény szinte tökéletes lett.

55 éves vagyok. Mindenhol  55 éves. A homlokomon, az államon, a szemem sarkában is annyi. 55 év története van az arcomon.
Igen, bárhova nézek, történetek jutnak eszembe. Ha végigpásztázom az orromat, bevillan egy síelés emléke. És megvan a története a sebhelynek is az államon, a ráncnak a szemem sarkában, az orrom mellett, a két szemöldököm között. És mind az enyém. Mind, egytől egyig. Történetekből áll az arcom. Történetek, gondolatok finom szövedékéből. Jó, hogy már nem annyi nyom van az arcomon, mint egy 25 évesnek, és még nem annyi, mint egy 75 évesnek. Vicces, hogy csak én tudok minden történetet az arcomról. Csak én ismerem az összeset. Rengeteg öröm, fájdalom van az arcomon, ami mind-mind az enyém.

Eddig jó, de most próbáljunk meg valami előnyösebb ábrázatot előállítani. Nem könnyű. Ha csak picit húzom el a szájamat, de nem csak az egyik csücskét, hanem szigorúan ügyelve arra, hogy mindkettő megmozduljon, viszonylag kedves lesz a mosolyom. De vigyázni kell, mert könnyen válok cinikus vén tyúkká, attól pedig üdébb nem leszek. 

Érdekes … ha egyszerűen csak arra gondolok, hogy a dolgok úgy vannak jól, ahogy vannak, kisimul az arcom, nem kell azzal foglalkoznom, mit és merre húzgáljak.

Még az sem rendít meg, hogy ha megsimogatom a kézfejemen a bőrt, érzem, hogy az egyre vékonyabb, és apró foltok kezdtek rajta megjelenni. Bár, ha ügyesen fordítom a fény felé, azokból szinte nem is látszik még semmi. Majd néhány hónap, vagy év múlva.
Végül is, tehetnék rá citromkarikát. Azt mondják, a citromtól eltűnnek a foltok. De mi a fenének? Egy idő után tetőtől talpig beáztathatnám magam citromlébe. Aztán nem maradna belőlem más, mint egy savanyú vén tyúk.
Egy citromtyúk.

Na, ez tetszik, ez vicces. Egy citromtyúk vicces, és elkergeti a rosszkedvemet. Látom, ahogy rohan a citromtyúk elől a rossz kedvem. Jó, igen, mi tagadás, van, hogy rossz kedvem van mostanában, hogy elkámpicsorodom, hogy nem úgy, nem annyit bírok. Küzdöttem ellene egy ideig, de aztán rájöttem, hogy már valami mást tudok. Csinálja más az úgyot és az annyit. Az, aki bírja. Szerintem, van bőven, amit most én tudok jobban. Ez klassz.

Szóval, itt nézem magam a tükörben, a tyúkság itt van a tükörben. De amúgy a tyúkság jó. A tyúk lerakja a tojásait, majd a csibék kiszaladnak alóla, de hagyja, hogy azok bármikor visszatérjenek. És akár más tyúkok csibéi is jöhetnek. Odagyűlhetnek mind. A tyúk meg végigtekint rajtuk. Nem csinál mást, csak néz. És a látványtól finom melegség önti el belül, ami aztán csak terjed és dagad, míg annyira nem fér már el benne, hogy a végén kitol egy könnycseppet a szeme szegletébe. Már rég nem szégyellem, hogy a meghatottságtól párássá válik a tekintetem, hogy kicsordul egy-egy könnycsepp, ha gyerekekre nézek. Már nem akarok mindenáron erősnek látszani. Minek. Anélkül is az vagyok, hogy bizonygatni kellene. A dolgok úgy vannak jól, ahogy vannak.
Szóval, itt nézem magam a tükörben, és már régen az a gyanúm, hogy nem csak én vagyok a világegyetemben, aki 50 éves kora környékén nincs valami fényesen.

Egy sor olyan problémával küzdök, melyről nem is azonnal, hanem csak hónapokkal, sőt, évekkel később vettem észre, hogy azt is a klimax okozta.

De végül is mázlistának mondhatom magam, hogy felismertem, testem fizikai és kémiai változásai milyen erővel hatnak a lelkemre, gondolataimra, kapcsolataimra. Sok, nagyon sok tapasztalatot gyűjtöttem már eddig is. Orvosokkal, természetgyógyászokkal, és az általam ismert meditációs technikákkal, mozgással küzdök az egészségemért. Itt egy pillanatra megállok, és meg is veregetem a vállamat. Ügyi vagy, tyúkocska.

Na, azért ne vicceljük el a dolgot, nem szépítem, ez valóban küzdelem.

Lehet, hogy nem túl elegáns, nem túl könnyed, de eredményt hozó. El is jött a pillanat, mikor megfogalmazódott bennem az igény, hogy megosszam a tapasztalataimat, hogy feltárjam a testi-lelki változások okait, és gyakorlatokat dolgozzak ki a klimax átvészeléséhez. Azt gondoltam, ez jó lesz a kortársaimnak is. Dolgozni kezdtem egy új programon, újra és újra kipróbáltam a technikákat, a módszert egységessé gyúrtam, és igazán nagyon büszke voltam a papírra vetett eredményre! Azonnal meg is akartam osztani mindazt, amit kitaláltam, amiről azt gondoltam, hogy segíteni fog másoknak is.

Meg voltam győződve, hogy bőven van annyi klimaxoló ismerősöm, hogy seperc alatt egymást támogató nőkörré alakulunk, logót terveztetünk, és onnantól nyugodtan óvhatjuk, féltethetjük egymás testi-lelki-szellemi épségét – együtt.
Aha… hát, nem így lett.
Ámulva vettem észre, hogy az általam klimaxolónak vélt nőtársaim vagy azt mondták, hogy még messze van a klimax, nyomát sem érzik, vagy azt, hogy nem beszélnek erről idegen csoport előtt.

Magamban már egy ideje “láthatatlan nőknek” hívtam a korosztályomat, de álmomban sem gondoltam, hogy valóban eltűnnek, rejtőzködnek, hallgatnak, szégyenkeznek.
Ámultam, és nem értettem a helyzetet, de nem szoktam könnyen feladni. Pláne, hogy már beletoltam egy csomó melót. Minden porcikám azt akarta, hogy megvalósítsam az ötletem, hogy végre beszélgessenek az azonos élményeket magukba zárók, együtt gyakoroljanak, tapasztaljanak. Hogy meglássák: a változás jó, fejlesztő és megújító! Megéltem, és ezért el akartam mondani nekik:

ne kapálózz a változás ellen, hanem menj vele, változz!

El akartam mondani, hogy én élvezem, hogy végre kicsit több időm és pénzem van, amit önmagam építésére tudok fordítani! Hogy bár nem ehetek büntetlenül annyit, mint fiatal koromban, de nem kell éheznem. Csak épp vigyázni kell, hogy kiegyensúlyozottan nasizzam ki a hűtőből a falatokat. És mozogjak rendszeresen, minden nap!

A régi szerelem, a tajcsi mellé rendszeres mozgásnak, hétvégére beiktattam a nordic walkingot.  és erősen gondolkodom, hogy végre megtanulok normálisan táncolni is, ha már van két lábam, amit páros táncra legutoljára 1978-ban használtam. Szerintem, vicces lesz. Már várom!
Meg nem vagyok egy nagy orvosjáró, de most már itt-ott befigyel egy-két kellemetlenség. Mindegy, találtam orvost, akiben megbízom, szakmailag és emberileg is. Akárhányszor belenézek a fürdőszobai tükörbe, elmondom magamnak: Vigyázz a testedre!
Jó, persze, majd vigyázok. Ugorjunk!
De, persze, a változásnak nem a testnél van vége. A változások, amiket tapasztalok sokszor lelkileg is irdatlanul megviselnek. Időnként úgy érzem magam, mint a mesebeli rőzsés banya, időnként meg úgy, mintha 20 éves lennék. Csak egyik sem vagyok. Nehéz reálisan látni magam. Ez a legnehezebb. Őszintének lenni magamhoz a legnehezebb. Mocskosul nehéz. Hányszor, de hányszor tapasztaltam, hogy észre sem veszem, mikor kezdek hazudozni magamnak. Először, csak egy hangyányit, de ha az a kis hazugság átcsusszant, veszem a bátorságot, kicsit még átvágom magam. Nem kell izgulni, szinte észre sem lehet venni, hogy a dolgok nem is úgy vannak. Hát, valóban, akkor megnyugtatóak, aztán már ki tudja visszafejteni, hol kezdődött az ámítások sorozata. Szóval célként tűztem ki, hogy őszinte leszek magamhoz!

Nem könnyű, de csendben ez is jobban megy, szóval, fontos, hogy lecsendesedjek minden nap – legalább néhány percre! Hogy nyugodtan befelé figyeljek. Ha ez nem megy, borul minden, akik számítanak rám, csak egy sipogó klimaxbanyát látnak. Pedig olyan jó, hogy kíváncsiak a véleményemre.
Az egyik legjobb érzés, mikor megkérdeznek valamit az ismerősök, és valóban kíváncsiak a válaszomra. Akkor úgy érzem, képes vagyok biztonságot és szeretetet adni. Bárkinek. Az idősebbeknek, fiatalabbaknak is. Számítanak rám, –  sokkal inkább, mint régen gondoltam! 

Megint rámeredtem a tükörképemre. Nem, nem lehetek citromtyúk. Hiszen tapasztalt vagyok, bölcs és szép is. Most így látom magam. Most semmi mást nem látok a tükörben, csak azt, aki valóban vagyok.