blogbejegyzés, Magunkról

Citromtyúkot kileli a hideg

Ez az írásunk 2020. 01. 26-án jelent meg a WMN Magazinban. Itt változtatás nélkül közöljük.

Majd megfagyok a buszmegállóban. Nem hoztam kesztyűt. Indulás előtt csak kinéztem a szoba ablakán, szikrázóan sütött a nap. Magamra kaptam a kabátot, felmarkoltam a szatyromat, és indultam, nyomás, nehogy elkéssek. Aztán az utcán már megértettem, nem véletlenül csillogott olyan szikrázóan a víz a pocsolyában. Nem víz volt, hanem jég. Ropogós, hideg jég, amit a metsző szél barkácsolt gondos türelemmel minden egyes pocsolya szélétől egészen a közepéig. A jeges szél most a kezemet vette célba. Dugdosni kezdtem előle. Behúztam a kabát ujjába, majd a zsebemben igyekeztem elrejteni. Esélytelenül.

Mindig elhitetem magammal, hogy nekem aztán nincs, ami ártson. Se jég, se tűz. Össze is égeti a sütő minden alkalommal a kezemet, amikor kesztyű nélkül nyúlok bele, hogy megbökdössem a félig sült húst a tepsiben. Ott sorakoznak végig a csuklóm fölött a sütő szélének nyomai. De a jég meg a meleg csak átmeneti kellemetlenséget okozó támadók, nem úgy, mint az idő. A sütő okozta égési sebeket bekenegetem, és a seb szépen elmúlik. Ha a hideg csípi ki a kezemet… na, azt is bekenegetem. Közben várom a nyarat. Nagyon várom a nyarat, hogy ne kelljen zsebre dugnom a hidegben jéggé fagyott ujjaimat.

Az idő azonban alattomos. Előle nem tudom kabátujjba rejteni a kezemet.

Az idő nem a nyílt utcán közlekedik, nem jön velem szembe. Kicselez, a spájzban támad, meg a tükörben. Na, meg Petike köszönésében. – Csókolom!  A pesti buszra tetszik várni a néninek? – meghökkenek. A micsoda? Tetszik várni a kicsodának? A néninek? Jámbor ábrázatom egy pillanat alatt jéggé fagy. És erről sokkal kevésbé tehet a szél és a hideg, mint az igazán jól nevelt Petike kérdése. Petike és köztem negyvenvalahány év van. Miért ne lennék neki néni? Egyáltalán… mióta vagyok én néni? 

Egy esküvői buliban tizenöt éve, amikor szomorúsággal vegyes mosollyal néztem a menyasszony befűzött derekát, valaki azt mondta rám, „ott, az a kék ruhás lány”. Először nem tudtam, kire érti… Mostanában megfigyeltem, ha egész rövidre vágatom a hajam és frissen van festve, a boltokban tegeznek. Elég egyetlen centiméter növekedés, már magáznak.

Persze az embert nagyon sok néven szólítják életében. Kislány, lány, csaj, bige, spiné, nőci, kishölgy, nő, hölgyemény, nőszemély, hölgy, asszony, asszonyság, néni. Valószínűleg mindegyik voltam már. Ilyesmi a sorrend, na, de már most a végén tartok?

Petikével felszállunk a pesti buszra. Petikével, aki tíz év múlva nem lesz már Petike. Lesz belőle, Peti, Petya, srác, fiatalember, Péter, úr, férfi, fater, bácsi. Elképzeltem a felnőtt arcát. Vajon lesz bajusza, szakálla? Kopaszodik majd? 

Ülőhely után kutatva körülnézek a buszon.

Sokan vagyunk. Csak valami pótszékszerű alkalmatosság maradt. Lehuppanok rá, mégis csak ötven kilométert kell buszoznom. Alacsonyabb az ülés a megszokottnál. Mintha megint gyerek lennék, egy kislány. Kicsit ki is kell húznom magam, hogy rendesen kilássak. A kislány kinéz az ablakon, a néni kinéz az ablakon, és a busz elindul. Hosszan megyünk, elfordulok az ablaktól, az utasok bámulásával múlatom az időt. Szépen sorban kiosztom mindenkinek, ami jár. Legelöl két srác, utánuk egy csajszi, majd egy bácsi meg egy bácsika, aztán egy lány, egy fruska, mellette egy asszony. Aztán tovább. Egyetlen pillantásra tudom, kit hova soroljak. Az a fiú ott kék kabátban már nem fiú, pasas. Az a nő meg még nem nő, kislány, de eléggé nőcis, hogy többnek gondoljam a koránál. Mit látok meg azzal az egyetlen pillantással, ami végigfut az utastársaimon?

Látom alakjukat, a ruhájukat, az ápoltságukat, nagyjából belövöm a korukat. Aztán mögéjük pakolom mindazt, amit eddig láttam a világból. Ahogy ők is, amikor rám néznek. 

A pesti busz befut a pályaudvarra, szedelőzködöm. Az utazás alatt elég meleg volt, hogy elfelejtsem, mi vár rám leszállás után. Hideg zimankó. Állig húzom a cipzárt a kabátomon. A sok ruhában nehezebben mozgok. Aha, mint egy néni. Jó, most néni vagyok. De milyennek gondolok egy nénit? A válaszra gondolva kissé előreejtem a vállam, lassítom, rövidebbre fogom a lépteimet, a táskámat előrehúzom, és a tekintetemmel egyre azt vizsgálom, hova léphetek biztonságosan. Van-e járdaszegély, lépcső, jégfolt az utamban. 

– Elnézést, szeretnék lyukasztani – szól rám egy negyvenes fickó, és én elengedem a kapaszkodót, hogy érvényesíteni tudja a jegyét. Nem nénizett le. Most nem is vagyok néni. Egy vele közel egykorú nő vagyok, aki utazik a villamoson. Kihúzom magam. Pár centivel magasabbnak is érzem magam. Az állam picit megemelem. Milyen finom illatú a parfüm, amit szülinapomra kaptam. És milyen jó, hogy ezt a szép sálat dobtam a nyakam köré a reggeli rohanásban. Jó érzés nőnek lenni, magammal egykorú nőnek lenni. 

– Arrébb állna, kislány? – szól oda hirtelen egy hatvanas férfi a mellettem álló huszonéves nőnek. Felhúzom a szemöldököm. 

Mintha egy csapot nyitnának ki, áradnak bennem az emlékek.

Rosszulesett kislányként, ha a cipész bácsi a földszintről azt mondta: „hogy s mint, kisasszony?” Jólesett, ha ugyanezt a jó illatú jogászfiú kérdezte a másodikról.

Az asszonyom furcsa volt, amikor huszonévesen, friss házasként új személyim lett, ó, de büszke voltam a kórházban, amikor az első gyerekem megszületett, hogy anyukának szólít a csecsemős nővér. Utáltam, ha utánam szóltak a munkások az utcán, hogy: „hé, szöszi!” De örömmel vettem, amikor valamiért szomorkodtam és átölelt a barátnőm: „jaj, te csajszi!” 

Hányszor voltam bosszús, vagy hányszor boldog egy-egy megszólítástól!

Ha jóban vagyok önmagammal, egyáltalán nem érdekes, hogy szólítanak. Ha nem tetszik, esetleg elmosolyodom és megvonom a vállam.

De miért ütköztem meg annyira attól, hogy Petike lenénizett? Tisztelettudó volt és kedves. És hozzá képest én tényleg néni vagyok. Akkor miért lepődtem meg? Talán azért, amit én gondolok a néniségről. Meg attól, hogy valahogy ritkán van szinkronban a kint és a bent?

Mert van, hogy simán fára mászom az unokámmal, bár a lányom odalent imádkozik közben, nehogy a fejemre essek, és még nagyobb marhaság jusson aztán az eszembe. Pedig akkor én is tízévesnek érzem magam, és az olyan jó. Csak épp van negyvenöt év különbség a bent meg a kint között. Baj? A csuda tudja. Felszabadít, hogy játszhatok.

Aztán van, hogy két kezem közé veszem az arcom, és ahogy a hüvelykujjam végigszalad az állam alatt, a bőr könnyedén gyűrődik. Megereszkedett. Ilyenkor belenézek a tükörbe, vágok néhány izomerősítő grimaszt, majd mély meggyőződéssel elhatározom, hogy még aznap éjszaka feltúrom a YouTube-ot tokatornáért, és minden gyakorlatot legalább ötször elvégzek majd. Mit ötször? Tízszer. Naponta. Sőt, félnaponta. Az biztos használna. És végül is, van olyan is, aki feltölteti, felvarratja, ha úgy érzi, az arcbőrébe már két arca is beleférne. A benti nő lesz tőle szebb, vagy a kinti? Vagy attól lesz szebb a benti nő, hogy a kintire nem mondják, hogy néni?

Minden megszólítás más, de mind nekem szól, mind én vagyok. Akkor, abban a pillanatban. Hol a magam szemében, hol mások szemében. 

Kislány, lány, csaj, bige, spiné, nőci, kishölgy, nő, hölgyemény, nőszemély, hölgy, asszony, asszonyság, néni. Jó, hogy mindegyik voltam már.

A TaoMamik cikkei nem saját történetek és nem tanácsadások. Lelki segítőként tanulmányokból és saját tapasztalatokból gyűjtik össze a jellegzetes eseteket, melyeket kitalált szereplő történetébe ágyazva, okulásként, ítélkezés nélkül mutatnak meg az olvasónak.

Please follow and like us:
blogbejegyzés, Magunkról

Citromtyúk és a dimenziókapu

Ez az írásunk 2019. december 14-én jelent meg a WMN Magazinban. Itt változtatás nélkül közöljük.

Üres fészek szindróma. A kifejezés nem ismeretlen azok számára, akiknek önálló életet kezdő, felnőtté váló gyermekük van. Sok nőnek, különösen azoknak, akik kedvvel, figyelemmel, sok energiával szervezték családjuk életét, az addig a gyermekek gondozásával, ellátásával eltelő órák üressé válnak. Ez az időszak gyakran összeesik a klimaxszal. Nem elég, hogy a megborult hormonháztartás miatt a nő lelke zaklatott, kedélyállapota gyakran követhetetlen hullámzásba kezd, még azzal az óriási változással is meg kell küzdenie, ami egy életszakasz lezárásával jár. Amikor kirepülnek a gyerekek, sokszor nehéz utat találni újra önmagunkhoz.

Imádok kertészkedni. Összeválogatni a magokat, a palántákat, virágokat vásárolni a kertészetben, aztán megtervezni, mit hova ültetek. Állni a kert végében, és elképzelni a látványt, mikor már burjánzik a sok növény. Látni, hogyan fordulnak a Nap felé, vagy azt, ahogy hálásan isszák a vizet, amivel meglocsolom őket. Szeretem nézni, ahogy a pici növénykéből méteres óriás lesz, amit aztán karóhoz kell kötnöm, el ne törje a szél.

Mostanában a munka mellett is bőven van időm kertészkedni. A kert csendje élettel teli. A ház meg üres. Kong az ürességtől.

Nemrég még nem így volt. Amikor a gyerekek még itthon voltak. Mikor még nem voltak kollégiumban, albérletben. Mostanra ebből nem maradt más, csak nagy ritkán a hétvégi közös ebéd. Meg aztán a vasárnap esti, vagy hétfő reggeli porciózás, mikor fagyis dobozba kerül a pörkölt nokedlivel. De a fagyit a dobozból én ettem meg, mikor hét közben elszomorodtam, egyedül éreztem magam, és egy kis édesség segített, hogy ne savanyodjak citromtyúkká.

Állok a lecsupaszodott kert végében. Itt a tél. Rendet kell tennem. Tavasszal úgy könnyebb lesz.
Kiszedem az egynyáriak gyökereit. Jövőre ide valami szép rózsaszín virágot teszek. Behunyt szemmel beszívom a föld illatát. A téli föld szagába beleérzem a tavaszt. Ez egy másik dimenzió. Huh! A kertem egy dimenziókapu. Nyitott szemmel tél, hunyt szem alatt tavasz. Bármikor beleléphetek, hogy otthon legyek. Aztán vissza a másik dimenzióba. Kilépek, belépek… hú, egy saját dimenziókapu! Csak nekem.

Ó, látom a kisfiamat, ahogy szalad a kutyához, aztán fordulnak, a kutya szalad hozzá. Fél délelőttöt eljátszanak így. Míg a húga be nem akar szállni, és ki nem hozza a kertbe az összes kinőtt ruháját, amit a kutyára gondol ráadni. A kutya meg csak néz a fiamra. Áhitattal vegyes könyörgés ül a szemében. Muszáj ezt most? Tényleg kistrikóban kell rohangálnia? A fiam nevet, a kutya megkönnyebbül. És rohannak, rohannak végig a kerten az egyik irányban, aztán fordulnak, és vissza. Trikóban mindkettő.

Csöngetnek. A postás. Vissza a dimenziókapun. Odabent egész lista vár az íróasztalomon. Elvinni, elhozni, beírni, átutalni, odamenni, megbeszélni.  Mindegy, megcsinálom. De, hogy valaki közben felbosszant, az tuti. Nem kell hozzá sok. Egy ideje elképesztően gyorsan ki tudnak hozni a sodromból.

Hülye hormonok! De figyelek, itt kapirgál a citromtyúk! Itt a kapuban. Ne légy savanyú nyanya! Jó, nem leszek. Ha észreveszem. De, Istenem, hányszor nem veszem észre!

Nem vagyok türelmetlen, egy fenét vagyok az! Egy csomó dologhoz van türelmem. Van a kertészkedéshez, hogy szép legyen minden, ha együtt ülünk kint tavasszal, van egy új recept elkészítéséhez, amit együtt eszünk meg, van a gyerekek gondjaihoz, a gyerekek történeteihez, a gyerekekhez, van a … na, mihez még? 

Felnőttek. A gyerekeim. Felnőttek. A kisfiam már nem rohangál a kutyával, a kislányom meg nem öltözteti hercegnőnek. De hát gyerekek! Annyiszor, de annyiszor mondok el nekik dolgokat. Amikre rájöttem az elmúlt 55 évben. Félek, hogy nem hallják.

Azt akarom, hogy nekik ne legyen olyan nehéz. Mosolyognak. – Persze, anya, jól van, úgy lesz. – Végül is tök rendes gyerekek, hagyják, hogy beszéljek. Szeretem őket. Jó fejek. Csak az a jó fejük ne lenne annyira önfej. Néha elmondom a véleményemet. Bár van, hogy nem várom meg, hogy kikérjék.
Nem, nem osztom az észt, mindenkinek a maga életét kell élnie. És a mindenkibe a gyerekeim is beletartoznak. Ők az én gyerekeim. Én meg anyám gyereke vagyok. Neki is van véleménye.  Én sem kérem túl sűrűn az övét. Mióta is? Talán, amióta észrevettem, hogy mindent, mindig jobban tud. Jobban tudja, mit főzzek, mit szeretnek a gyerekek, milyen ing áll jól a férjemnek. Hogyan neveljem a kutyát, hova tegyem a fűnyírót és ne dolgozzak annyit. Milyen hajszín állna jól nekem, mert ez csúnya. Milyen hőmérséklet legyen a házunkban, mert ez hideg. Vagy meleg. Attól függően, mit mondanak a hormonjai. Kapta a nagyanyámtól. A hormonokat is, a hozzájuk tartozó mondatokat, pillantásokat, mozdulatokat. Itt vannak bennem, a sejtjeimben, és ha nem figyelek, itt vannak a pillantásaimban és mozdulataimban.

Sok-sok régi citromtyúk figyel ugrásra, vagy kapirgálásra készen minden porcikámban. Sziasztok, tyukicák! Szórok nekik egy kis magot, megitatom, talán meg is simogatom és alaposan megszemlélem őket. Mintha közel lennének, felnagyulnának. Mégis rajtam kívül állnak.

Most nyitott szemmel lépek be a kerti dimenziókapun, megvizsgálom, mit rejt nekem. Egyedül nekem. Élvezem, hogy a dimenziókapu másik felén vagyok. A tél előtt rendet kell csinálni. Megsimogatom a gyepet. Szépen megerősödött az idén. Jövőre még erősebb lesz, még fényesebb.

A dimenziókapu innenső oldalán csend van. Puha csend. Puha, otthonos csend, amiben szinte hallottam, ahogy növekedtek a növényeim. A dimenziókapu másik oldalán ott az utca. Dudálnak. Fontoskodnak. Nyüzsögnek. Tolakodnak. Na, ilyenkor támad a citromtyúk. Ácsi! Vissza a dimenziókapun!

Hétvégén hazajönnek a gyerekek. A lányom hozza az új fiúját, a fiam a már megszokott, régi barátnőjét. Cuki lány. Még menynek is el tudnám képzelni. 

Befejezem a munkát. Végigtekintek a kerten, újra eltölt a nyugalom. Kirángattam az elszáradt gyökereket, összeszedtem minden semmire-nem-jó szármaradványt. Nyugi van. Nem kattogok. Még az sem bosszant föl, milyen hosszú a lista az íróasztalomon. Megáll körülöttem az idő. Értelmét veszti a bosszankodás. Nem hánytorgatok fel senkinek semmit. Milyen jó érzés ez.  

Talán folyton a kertben kellene lennem. A dimenziókapu másik oldalán. Ahol nincs bosszankodás, nincs harag, nincs düh. És nincs csalódás. Fékevesztett öröm sincs, csak a jó érzés, ahogy rátekintek a kertre, ahol jövőre rengeteg kék és rózsaszín virág nyílik majd. Semmi más nincs, csak a kert, csak a figyelem. Már nem gondolom, hogy nem figyelnek rám, nem hallják meg a hangomat; kivárom, mert az egyik legjobb érzés, amikor megkérdeznek valamit, és valóban kíváncsiak a válaszomra. Akkor úgy érzem, képes vagyok biztonságot és szeretetet adni. Az idősebbeknek, fiatalabbaknak, és önmagamnak is.

 A TaoMamik cikkei nem saját történetek és nem tanácsadások. Lelki segítőként tanulmányokból és saját tapasztalatokból gyűjtik össze a jellegzetes eseteket, melyeket kitalált szereplő történetébe ágyazva, okulásként, ítélkezés nélkül mutatnak meg az olvasónak.

Please follow and like us:
blogbejegyzés

A 2019. december 12-i Mamik című adás

a Rádió Bézsen

Ma a Mamik népszerű sorozata, a TaoMamik Levelesládája jelentkezett, hogy választ adjunk néhány aktuális kérdésre. A műsort ITT hallgathatod meg.
Többek között beszélgettünk a WMN-ben november közepén megjelent cikkünkre érkezett kommentek kapcsán a klimax és a szex kapcsolatáról. A cikket elolvashatod ITT és ITT. A beszélgetésbe bevontuk Vályi Gábor pszichológust, szexuálterapeutát, aki a műsor készítése során technikai segítőnk szokott lenni. 

Jin Mami: Nagyon érdekes volt a férjed, mikor írtuk a cikket.
Jang Mami: Mit mondott?
Jin Mami: Nem emlékszel arra mondatára, amit akkor mondott? Azt mondta: Juj, ez nagyon jó, de ne hozzátok le a földre.
Jang Mami: Biztos azt mondta, ne materializáljuk.
Jin Mami: Igen, ezt mondta, ne materializáljátok, mert ez egy nagyon spirituális téma. És mikor jöttek a hozzászólások, eszembe jutott ez a mondat.
Jang Mami: Igen, mert nagyon szélsőséges vélemények érkeztek. Egyfelől jöttek azok a kommentek, amik arról szóltak, hogy ráismer az olvasó a gondolataira, és ez jól esik neki, a másik oldalon azonban hideg, eltávolító, a női testet, mint tárgyat kezelő vélemények is érkeztek. Mintha elég lenne a női testen bütykölni valamit, hogy a szex működjön.

Vályi Gábor:

Amikor ilyen mondatok hangzanak el, az mindig áldozathibáztatás. Az egyik felet hibáztatják vagy a kapcsolaton belülről, vagy kívülről. Bár orvosilag leírható, hogy frigid vagy impotens, de ezek pszichológiai értelemben nincsenek. Mert nincs impotens férfi, nincsen frigid nő. Az adott kontextusban, az adott kapcsolatban, az adott helyzetben frigid vagy impotens.

Továbbra is írjatok a taomamik@gmail.com címre, és hallgassátok meg a Mamik tanácsait a Rádió Bézsen!

Please follow and like us:
blogbejegyzés, Magunkról

Klimaxold ki a Citromtyúkot!

Citromtyúk és a szex

Ez az írásunk 2019. november 11-én jelent meg a WMN Magazinban. Itt kisebb változtatásokkal közöljük.

A változókori szex tabutéma. Talán egyszerűen csak azért, mert szégyelljük, hogy létezik. Egy reprezentatív friss kutatás szerint a változókorban lévő nők 80%-a továbbra is vágyik az aktív szexuális életre, de az ezzel összefüggő problémáival alig mer orvoshoz fordulni, illetve a témáról partnerével beszélni.
Ilyen erőteljes hormonváltozást nagyon rég éltünk meg utoljára. Amikor kamaszok voltunk, jó eséllyel szüleinktől, vagy az iskolában kaptunk „szexuális felvilágosítást”. Elméletben. Majd a gyakorlatban is megfigyelhettük, mi történik a gyorsan változó, hormonoktól nyüzsgő testünkben és lelkünkben. Beszélgettünk a szexről a barátnőinkkel, a jobb fej fiúkkal, kipróbáltunk mindenféle mutatványt az aktuális szerelmünkkel. De mi történik a változókorban? A hormonoktól nyüzsgő, lelkileg zilált test pipa. A szexuális vágy is pipa. Na, de a szüleinkkel – ha egyáltalán élnek- nem beszélünk róla. Sőt, akkor is elkerekedik a szemünk, ha megengednek maguknak egy-egy pikáns viccet. És a felnőtt gyerekeinknek sem említjük, attól tartva, hogy valószínűleg egy „Na, ne már, Mama!!!” felkiáltással hagynának faképnél minket.

Nincs tapasztaltabb, akitől kérdeznénk. Most mi vagyunk a nagyon tapasztaltak. Akkor is, ha el vagyunk veszve.

Vetkőzöm a fürdőszobában, a zuhanyfülkében megengedem a vizet, hogy jó meleg legyen, mire alábújok. Egy pillanatra szembe találom magam a tükörrel. Teljes testet mutató, álló tükör, ilyet akartam húsz éve, amikor megvettük, ne kelljen pipiskedve egy székre állnom a sminktükör előtt, ha aránylag normálisan meg akarom nézni magam. Nem állok valami előnyös pózban, de szinte nem is tudok előnyösben állni. Végigpásztázom a testem, tekintetem megáll az arcomon. Várom a választ. Vajon ő onnan a tükörből mit lát? Gyümölcskosarat fényes almákkal, vagy egy szem fonnyadó citromot.  Egy citromtyúkot.
A forró víz jótékonyan elhomályosítja a tükröt, most már bármilyen lehetek, akár olyan, mint húsz éve, amikor a tükröt vettük.

Az orvosnál sokan várnak, legtöbbjük kismama, ezt könnyű felismerni. A többiek bizonyára súlyosabb problémával küzdenek nálam, az arcuk ezt mutatja. Néhányuk csak unottan ül, de a legtöbbjük inkább ideges, aggodalmas.  Egy biztos, nálam fiatalabbak, én vagyok a legidősebb a váróban, és csak a szokásos éves ellenőrzésre jöttem. Elmosolyodom, arra gondolok, hogy ismerem a koreográfiát, az orvos mondatait is tudom előre. Az asszisztensnő magához int a regisztrációs pult mögül. Odamegyek.

„Legutolsó menstruáció?” Hú… erre a kérdésre könnyen válaszoltam mindig. Eddig.

Míg csak a legutóbbi hónapban kellett keresni a választ. „Nem is tudom…elnézést…” Bambán megkeresem a telefonomban az M feliratot. „Négy hónapja”. A várakozó nők egy emberként emelik rám a tekintetüket. Nem sütöm le a szemem, visszanézek. Ez van. Elmosolyodom, és meg is születik bennem a tekintetekre a válasz: hát, anyukám, kis szerencsével, te is megéred majd, hogy sajnálattal vegyes kíváncsi tekintetek mérjenek végig, – kényesebb pontokon kissé elidőzve, – tetőtől talpig egy váróban.
Beszólít az orvos, beszélgetünk, nevetünk. Levetkőzöm, megvizsgál, minden mozdulatunk ismerős, mintha régi házasok lennénk. Mindkét gyerekemet ő segítette a világra, ismeri a testem, bízom benne. Túlesünk a vizsgálaton, minden rendben. Az utcán felszabadultan megyek, örülök, hogy hivatalosan is jól vagyok. Megtorpanok.

Nem kérdezett rá a védekezésre. Nem is jutott eszébe. Pedig mindig megkérdezi. Bizonyára csak elfelejtette …

Hú, micsoda fiatal pasija lett a Jucinak!!!! Kiabálok a lányomnak, mint egy kamasz. A nálam két évvel idősebb Juci lefogyva, csinosan, új fürdőruciban pózol Rodoszon egy harmincas pasival. Hirtelen azt gondolom, van fia, akit nem ismerek. Aztán előkerül az egyik képen két pezsgőspohár…fura, hogy a fiával kettesben pezsgőzik a naplementében a Juci. Bizonyára mindketten szeretik a pezsgőt. Aztán a következő képen már látható olyasmi is, ami meghaladja az anyai kényeztetést. Megborzongok a felismeréstől. Nyilván a nemrégiben otthagyott férjét idegesíti a facebookon. De akkor is jól néz ki, boldog. Meg a pasi is. Irigylem is, örülök is, elönt a remény. Tudom, hogy pár hónap, hét, vagy nap múlva sírni fog. Sokszor láttam sírni, most mégis örülök, mert most örül, ha néhány napig, akkor is.

Le tudok úgy fogyni, mint a Juci? Nem kellene, csak pár kiló. Egy kis edzés, pár perc szoli. Hol a francban szedett fel egy ilyen pasit? És mit akar a pasi? Hát, a Jucinak van például pénze. Az elég vonzó dolog. A Juci is, persze, főleg így lefogyva. A pénze meg nem fogyott le ilyen gyorsan..

Minden este kézen fogva alszunk. Közel harminc éve. Megérzünk minden rezdülést egymás tenyerében. Azt is, ha közelebb akar bújni, átköltözni a paplanom alá, aztán beköltözni a testembe. Szeretem, ha belém költözik, ismerem minden apró mozdulatát. Mióta elért ez a hülye klimax, van, hogy fájdalmat okoz és összerándulok, ekkor megijed.

Mit gondol? Hogy akkor hagyjuk? Ne!

Tekintete megkeresi az enyémet. Hosszan, kedvesen belenéz a szemembe. Nem szól, csak kedvesen néz, megsimogatja az arcom, beletúr a hajamba. Aztán kiül az ágy szélére, épp annyi időre, hogy a pillantásommal én meg a hátát simogassam végig. Most kicsit talán elkeseredett. Feláll, kicaplat, utána akarok szólni, hogy majd holnap. De nem jön ki hang a torkomon. Igazából nem is fontos, hogy mondjam. Tudja minden gondolatom. Visszafordul: – Kérsz egy kis vizet? Bólintok, de mire visszaér, elalszom. Azt álmodom, hogy egy szép, ruganyos testű lánnyal pózol Rodoszon. Biztos találkoztak Jucival is, együtt pezsgőztek a naplementében. Én pedig a párától homályos tükör előtt sírok. Aztán belépek a tükörbe, át a másik oldalra, és visszanézek, de a párán át nem látom magam, nem látom, hogy mi van odaát. Gyümölcskosár fényes almákkal, vagy fonnyadó citrom. Álmomban simogat a forró szél, átkelek tengereken, szigeteken, száguldozok tengerpartokon, pezsgő folyik a testemre. A gyerekek is ott vannak, néha kicsik, néha felnőttek, az egész világ ugrál és keveredik a naplementében. Aztán felkelek. Sehol Rodosz, sehol Juci, se a nő. A gyerekek sincsenek, elköltöztek már. Főzök egy kávét.

A tükörhöz lépek, és hosszan, nagyon hosszan belenézek a saját szemembe. Nem keresem se a gyömölcskosarat fényes almákkal, se a citromtyúkot. Az vagyok, amit látok. Érett nő, akit szeretnek.

Please follow and like us:
blogbejegyzés, Magunkról

Citromtyúk … ööö “a játszótársam, mondd, akarsz-e lenni”

Ez az írásunk 2019. október 22-én jelent meg a WMN Magazinban. Itt változtatás nélkül közöljük.

2019-ben Magyarországon több, mint 700 000, 45 és 65 év közötti nő él, 25%-uk elváltként. Gyerekeik kirepültek, vagy éppen későn született kiskamasz gyerekeiket nevelik. Sokan veszítik el ilyenkor az állásukat. A klimax megjelenésével nő a mentális betegségek, a nőgyógyászati és hormonproblémák, a csontritkulás veszélye. A változókor ítéletté egyszerűsödött. Pedig a változás, a világ örök mozgása, fejlődése érdekében ők tehetnék a legtöbbet, és tudnának is tenni. Erősek, bölcsek, elfogadóak és valódi vezetők lehetnének. A statisztikák alig foglalkoznak velük, 49 éves kortól a marketingesek látóköréből is kikerülnek. A figyelem hiányától azonban még láthatatlanabbá válnak. A társadalom, a reklámipar és a közösségi oldalak is örök fiatalságot, leánykori alakot várnak el tőlük. Legyenek fiatalosak, egészségesek, fussanak le évente minimum egy félmaratont. Ha ez nincs így, végképp megöregedtek, eltűnnek a szemünk elől. Vagy fiatalok vagy öregek, nincs átmenet.  

Ők a láthatatlan nők.

Rámeredtem a tükörképemre. Az arcom pont olyan, mint egy ovisé. Bárányhimlő idején. Csak annak már 50 éve, hogy ovis voltam. És megint ott egy kitüremkedés, egy pattanás, vagy mi. Megszüntetem. A hülye hormonok most újra küzdenek. Hiába vágok pofákat hozzá. Nem mehetek ki az utcára szétnyomkodott ábrázattal. Talán némi korrektor segít. Így már jó  … vagy … azt az egyet még eltűntetem. Az eredmény szinte tökéletes lett.

55 éves vagyok. Mindenhol  55 éves. A homlokomon, az államon, a szemem sarkában is annyi. 55 év története van az arcomon.
Igen, bárhova nézek, történetek jutnak eszembe. Ha végigpásztázom az orromat, bevillan egy síelés emléke. És megvan a története a sebhelynek is az államon, a ráncnak a szemem sarkában, az orrom mellett, a két szemöldököm között. És mind az enyém. Mind, egytől egyig. Történetekből áll az arcom. Történetek, gondolatok finom szövedékéből. Jó, hogy már nem annyi nyom van az arcomon, mint egy 25 évesnek, és még nem annyi, mint egy 75 évesnek. Vicces, hogy csak én tudok minden történetet az arcomról. Csak én ismerem az összeset. Rengeteg öröm, fájdalom van az arcomon, ami mind-mind az enyém.

Eddig jó, de most próbáljunk meg valami előnyösebb ábrázatot előállítani. Nem könnyű. Ha csak picit húzom el a szájamat, de nem csak az egyik csücskét, hanem szigorúan ügyelve arra, hogy mindkettő megmozduljon, viszonylag kedves lesz a mosolyom. De vigyázni kell, mert könnyen válok cinikus vén tyúkká, attól pedig üdébb nem leszek. 

Érdekes … ha egyszerűen csak arra gondolok, hogy a dolgok úgy vannak jól, ahogy vannak, kisimul az arcom, nem kell azzal foglalkoznom, mit és merre húzgáljak.

Még az sem rendít meg, hogy ha megsimogatom a kézfejemen a bőrt, érzem, hogy az egyre vékonyabb, és apró foltok kezdtek rajta megjelenni. Bár, ha ügyesen fordítom a fény felé, azokból szinte nem is látszik még semmi. Majd néhány hónap, vagy év múlva.
Végül is, tehetnék rá citromkarikát. Azt mondják, a citromtól eltűnnek a foltok. De mi a fenének? Egy idő után tetőtől talpig beáztathatnám magam citromlébe. Aztán nem maradna belőlem más, mint egy savanyú vén tyúk.
Egy citromtyúk.

Na, ez tetszik, ez vicces. Egy citromtyúk vicces, és elkergeti a rosszkedvemet. Látom, ahogy rohan a citromtyúk elől a rossz kedvem. Jó, igen, mi tagadás, van, hogy rossz kedvem van mostanában, hogy elkámpicsorodom, hogy nem úgy, nem annyit bírok. Küzdöttem ellene egy ideig, de aztán rájöttem, hogy már valami mást tudok. Csinálja más az úgyot és az annyit. Az, aki bírja. Szerintem, van bőven, amit most én tudok jobban. Ez klassz.

Szóval, itt nézem magam a tükörben, a tyúkság itt van a tükörben. De amúgy a tyúkság jó. A tyúk lerakja a tojásait, majd a csibék kiszaladnak alóla, de hagyja, hogy azok bármikor visszatérjenek. És akár más tyúkok csibéi is jöhetnek. Odagyűlhetnek mind. A tyúk meg végigtekint rajtuk. Nem csinál mást, csak néz. És a látványtól finom melegség önti el belül, ami aztán csak terjed és dagad, míg annyira nem fér már el benne, hogy a végén kitol egy könnycseppet a szeme szegletébe. Már rég nem szégyellem, hogy a meghatottságtól párássá válik a tekintetem, hogy kicsordul egy-egy könnycsepp, ha gyerekekre nézek. Már nem akarok mindenáron erősnek látszani. Minek. Anélkül is az vagyok, hogy bizonygatni kellene. A dolgok úgy vannak jól, ahogy vannak.
Szóval, itt nézem magam a tükörben, és már régen az a gyanúm, hogy nem csak én vagyok a világegyetemben, aki 50 éves kora környékén nincs valami fényesen.

Egy sor olyan problémával küzdök, melyről nem is azonnal, hanem csak hónapokkal, sőt, évekkel később vettem észre, hogy azt is a klimax okozta.

De végül is mázlistának mondhatom magam, hogy felismertem, testem fizikai és kémiai változásai milyen erővel hatnak a lelkemre, gondolataimra, kapcsolataimra. Sok, nagyon sok tapasztalatot gyűjtöttem már eddig is. Orvosokkal, természetgyógyászokkal, és az általam ismert meditációs technikákkal, mozgással küzdök az egészségemért. Itt egy pillanatra megállok, és meg is veregetem a vállamat. Ügyi vagy, tyúkocska.

Na, azért ne vicceljük el a dolgot, nem szépítem, ez valóban küzdelem.

Lehet, hogy nem túl elegáns, nem túl könnyed, de eredményt hozó. El is jött a pillanat, mikor megfogalmazódott bennem az igény, hogy megosszam a tapasztalataimat, hogy feltárjam a testi-lelki változások okait, és gyakorlatokat dolgozzak ki a klimax átvészeléséhez. Azt gondoltam, ez jó lesz a kortársaimnak is. Dolgozni kezdtem egy új programon, újra és újra kipróbáltam a technikákat, a módszert egységessé gyúrtam, és igazán nagyon büszke voltam a papírra vetett eredményre! Azonnal meg is akartam osztani mindazt, amit kitaláltam, amiről azt gondoltam, hogy segíteni fog másoknak is.

Meg voltam győződve, hogy bőven van annyi klimaxoló ismerősöm, hogy seperc alatt egymást támogató nőkörré alakulunk, logót terveztetünk, és onnantól nyugodtan óvhatjuk, féltethetjük egymás testi-lelki-szellemi épségét – együtt.
Aha… hát, nem így lett.
Ámulva vettem észre, hogy az általam klimaxolónak vélt nőtársaim vagy azt mondták, hogy még messze van a klimax, nyomát sem érzik, vagy azt, hogy nem beszélnek erről idegen csoport előtt.

Magamban már egy ideje “láthatatlan nőknek” hívtam a korosztályomat, de álmomban sem gondoltam, hogy valóban eltűnnek, rejtőzködnek, hallgatnak, szégyenkeznek.
Ámultam, és nem értettem a helyzetet, de nem szoktam könnyen feladni. Pláne, hogy már beletoltam egy csomó melót. Minden porcikám azt akarta, hogy megvalósítsam az ötletem, hogy végre beszélgessenek az azonos élményeket magukba zárók, együtt gyakoroljanak, tapasztaljanak. Hogy meglássák: a változás jó, fejlesztő és megújító! Megéltem, és ezért el akartam mondani nekik:

ne kapálózz a változás ellen, hanem menj vele, változz!

El akartam mondani, hogy én élvezem, hogy végre kicsit több időm és pénzem van, amit önmagam építésére tudok fordítani! Hogy bár nem ehetek büntetlenül annyit, mint fiatal koromban, de nem kell éheznem. Csak épp vigyázni kell, hogy kiegyensúlyozottan nasizzam ki a hűtőből a falatokat. És mozogjak rendszeresen, minden nap!

A régi szerelem, a tajcsi mellé rendszeres mozgásnak, hétvégére beiktattam a nordic walkingot.  és erősen gondolkodom, hogy végre megtanulok normálisan táncolni is, ha már van két lábam, amit páros táncra legutoljára 1978-ban használtam. Szerintem, vicces lesz. Már várom!
Meg nem vagyok egy nagy orvosjáró, de most már itt-ott befigyel egy-két kellemetlenség. Mindegy, találtam orvost, akiben megbízom, szakmailag és emberileg is. Akárhányszor belenézek a fürdőszobai tükörbe, elmondom magamnak: Vigyázz a testedre!
Jó, persze, majd vigyázok. Ugorjunk!
De, persze, a változásnak nem a testnél van vége. A változások, amiket tapasztalok sokszor lelkileg is irdatlanul megviselnek. Időnként úgy érzem magam, mint a mesebeli rőzsés banya, időnként meg úgy, mintha 20 éves lennék. Csak egyik sem vagyok. Nehéz reálisan látni magam. Ez a legnehezebb. Őszintének lenni magamhoz a legnehezebb. Mocskosul nehéz. Hányszor, de hányszor tapasztaltam, hogy észre sem veszem, mikor kezdek hazudozni magamnak. Először, csak egy hangyányit, de ha az a kis hazugság átcsusszant, veszem a bátorságot, kicsit még átvágom magam. Nem kell izgulni, szinte észre sem lehet venni, hogy a dolgok nem is úgy vannak. Hát, valóban, akkor megnyugtatóak, aztán már ki tudja visszafejteni, hol kezdődött az ámítások sorozata. Szóval célként tűztem ki, hogy őszinte leszek magamhoz!

Nem könnyű, de csendben ez is jobban megy, szóval, fontos, hogy lecsendesedjek minden nap – legalább néhány percre! Hogy nyugodtan befelé figyeljek. Ha ez nem megy, borul minden, akik számítanak rám, csak egy sipogó klimaxbanyát látnak. Pedig olyan jó, hogy kíváncsiak a véleményemre.
Az egyik legjobb érzés, mikor megkérdeznek valamit az ismerősök, és valóban kíváncsiak a válaszomra. Akkor úgy érzem, képes vagyok biztonságot és szeretetet adni. Bárkinek. Az idősebbeknek, fiatalabbaknak is. Számítanak rám, –  sokkal inkább, mint régen gondoltam! 

Megint rámeredtem a tükörképemre. Nem, nem lehetek citromtyúk. Hiszen tapasztalt vagyok, bölcs és szép is. Most így látom magam. Most semmi mást nem látok a tükörben, csak azt, aki valóban vagyok. 

Please follow and like us: