Röpűlt felém anyám – a Mamik blogja

blogbejegyzés

A 2019. december 12-i Mamik című adás

a Rádió Bézsen

Ma a Mamik népszerű sorozata, a TaoMamik Levelesládája jelentkezett, hogy választ adjunk néhány aktuális kérdésre. A műsort ITT hallgathatod meg.
Többek között beszélgettünk a WMN-ben november közepén megjelent cikkünkre érkezett kommentek kapcsán a klimax és a szex kapcsolatáról. A cikket elolvashatod ITT és ITT. A beszélgetésbe bevontuk Vályi Gábor pszichológust, szexuálterapeutát, aki a műsor készítése során technikai segítőnk szokott lenni. 

Jin Mami: Nagyon érdekes volt a férjed, mikor írtuk a cikket.
Jang Mami: Mit mondott?
Jin Mami: Nem emlékszel arra mondatára, amit akkor mondott? Azt mondta: Juj, ez nagyon jó, de ne hozzátok le a földre.
Jang Mami: Biztos azt mondta, ne materializáljuk.
Jin Mami: Igen, ezt mondta, ne materializáljátok, mert ez egy nagyon spirituális téma. És mikor jöttek a hozzászólások, eszembe jutott ez a mondat.
Jang Mami: Igen, mert nagyon szélsőséges vélemények érkeztek. Egyfelől jöttek azok a kommentek, amik arról szóltak, hogy ráismer az olvasó a gondolataira, és ez jól esik neki, a másik oldalon azonban hideg, eltávolító, a női testet, mint tárgyat kezelő vélemények is érkeztek. Mintha elég lenne a női testen bütykölni valamit, hogy a szex működjön.

Vályi Gábor:

Amikor ilyen mondatok hangzanak el, az mindig áldozathibáztatás. Az egyik felet hibáztatják vagy a kapcsolaton belülről, vagy kívülről. Bár orvosilag leírható, hogy frigid vagy impotens, de ezek pszichológiai értelemben nincsenek. Mert nincs impotens férfi, nincsen frigid nő. Az adott kontextusban, az adott kapcsolatban, az adott helyzetben frigid vagy impotens.

Továbbra is írjatok a taomamik@gmail.com címre, és hallgassátok meg a Mamik tanácsait a Rádió Bézsen!

blogbejegyzés

A 2019. december 5-i Mamik című adás

a Rádió Bézsen

A Mamik szemléletétől nem áll messze az elcsendesedés gondolata, gyakorlása, ami ilyenkor, az adventi várakozás közben talán többször felmerül bennünk. A Mamik vendége ezúttal Tariska Eszter, a jezsuita Manréza Ház munkatársa, keresztény szemlélődő lelkigyakorlat kísérő volt. Az adásban megismerkedtünk a Belső imával, a Csend kultúrájával, mely Szent Ignác Lelkigyakorlatainak szemlélődő szakasza, így készítve fel lelkünket a közeledő ünnepekre.

A műsort ITT hallgathatod meg. És íme a mese, ami az adásban elhangzott:

Egy napon Tadzsima-no-kamit fölkereste a sógun egyik testőrtisztje, s arra kérte, adjon neki vívóleckét.
– Amennyire meg tudom ítélni, magad is mestere vagy a kardnak. Még mielőtt mester-tanítvány lenne belőlünk, kérlek, áruld el nekem, melyik iskolához tartozol – mondta a mester.
– Szégyellem ugyan, de megvallom, hogy én bizony, sohasem tanultam ezt a művészetet – felelte a testőr.
– Csúfot akarsz űzni belőlem? Én a tiszteletre méltó Sógunnak magának vagyok a vívómestere, s biztos lehetsz benne, hogy az én szemem nem csal.
– Bocsánatát kérem, uram, nem akartam kétségbe vonni érdemeit, de így igaz: én nem tudok semmit.
 A makacs tagadás hallatán a vívómester elgondolkodott. Végül is így szólt:
– Ha mondod, bizonyára így van. Hanem abban bizonyos vagyok, hogy valaminek a mestere vagy, csak azt nem tudom, minek.
– Hát, ha ennyire ragaszkodik hozzá, rendben van. Valóban van egy dolog, amiben tökéletes mesternek mondhatom magam. Még kisgyerek voltam, amikor az a gondolatom támadt, hogy ha szamuráj leszek, semmilyen körülmények közt sem félhetek a haláltól. Attól kezdve szüntelenül a halál gondolatával viaskodtam, egészen néhány évvel ezelőttig. Azóta ez a gondolat teljesen megszűnt számomra. Lehetséges, hogy erre gondol?
– Éppen erre! – kiáltotta Tadzsima-no-kami. – Ezt éreztem meg benned, s nagyon örülök, hogy ítéletemben mégsem csalódtam. A kardvívásnak a legvégső titka éppen abban áll, hogy meg kell szabadulni a halál gondolatától. Tanítványok százait neveltem már erre, de még egyetlen egy sem akadt köztük, aki valóban elérte volna a kardvívás végső tökélyét. Neked nincsen szükséged vívóleckére, te már mester vagy.

Jin Mami: Gyakorolta. Gyakorolta a nem-félelmet.
Jang Mami: Ez az egyik legnehezebb dolog. A félelem nélküli élet. Megvalósítani szinte lehetetlen.
Jin Mami: A halálfélelem talán a legösztönösebb félelmünk.
Jang Mami: Nem tudod mikor van halálfélelmed. Sokszor van, hogy azt gondolod, mástól félsz, pedig halálfélelmed van.

Tariska Eszter:

Hogy lecsendesedjen a lélek, ez a lényeg. Először kognitív módon tud lecsendesedni. A rossz gondolatok helyett naponta 5-6 óra zsolozsmát mond, szent szöveget imádkozik, ez lecsendesíti, háttérbe tolja a rossz gondolatokat. Ugyanígy az egyszerű munka. A szerzetesi közösségekben mindig nagyon fontos, hogy vagy a kertben, vagy a konyhában dolgoznak. És megszokják azt, hogy a munkavégzés közben imádkoznak. Vagy a Jézus-imát mondják, vagy úgy, hogy teljesen ott vannak például a diótörésben, érzékelik a haját, a szagát, az ütéseket, a hangokat, mindent. Jelenlétben végzik a munkájukat.

blogbejegyzés

A 2019. november 28-i Mamik című adás

a Rádió Bézsen

A régi időkben a tánc tanulása társadalmi elvárás volt, hisz a test ügyesítésén túl sok mindenre tanított: társalgásra, ismerkedésre, viselkedésre. Mit ad ma a tánc a fiataloknak? A testtudat fejlesztését? A művészet iránti elköteleződést? Sikert? Közösséget? A Mamik vendége Salik Gyula táncpedagógus volt, aki évek óta nagy sikerrel vezeti be a fiatalokat a tánc világába.

A műsort ITT hallgathatod meg. És íme a mese, ami az adásban elhangzott:

 Távirányítás 
Egy félénk tanítványnak, aki magabiztos akart lenni, azt mondta a Mester:
– A biztonságot mások szemében keresed, s azt hiszed, ott van a biztonság.
– Akkor hát ne adjak mások véleményére?
– Ellenkezõleg! Mérlegelj mindent, amit mondanak, de ne hagyd magad irányítani!
– Hogyan szabadul meg valaki a távirányítástól?
– Hogyan szabadul meg valaki a tévhittõl?

Jin Mami: Ja, meg a távirányítótól. Én mindig berugdosom valamelyik kanapé alá. Na, de térjünk rá a mai témánkra! Egy olyan művészeti ágról lesz szó, amiről még nem beszéltünk. (..) Nagyon szeretem a táncot, mert ki tud kapcsolni. A zene, meg a tánc tud leginkább kikapcsolni, mert ezeket nem csináltam. Színházban nem tudok kikapcsolódni.
Jang Mami: Engem például a taiji remekül ki tud kapcsolni. Csak kinyújtom a kezem, és már ki is vagyok kapcsolva.
Jin Mami: Igen, de, ha nézed a taijit?
Jang Mami: Végül is, az is.
Jin Mami: És egy vizsgán?
Jang Mami: Az más, akkor tanárként vagyok jelen.
Jin Mami: Na, én így járok színházba.
Jang Mami: Jó, én is kevés filmet tudok úgy megnézni, hogy ne legyek kritikus a szöveggel.
Jin Mami: Míg csak művészként dolgoztam, sokat találkoztam a tánccal, például a színi vizsgák alkalmával. Én technikai tárgyat tanítottam a színműn, és a tánc is az. És nagyon érdekes volt mindig, hogy mikor a technikát tanító tanárok összeültek, az énektanár, a beszédtanár, tánctanár, akkor bármit megfigyeltünk egy tanítványon, teljesen ugyanazt mondta a tánctanár, az énektanár, meg én is, pedig teljesen más szemszögből néztük.

Salik Gyula:

Óvodásként került hozzám egy fiú. Nagyon félénk volt. És szótlan. Nem is nagyon csinálta azt, amit kértem. Talán még annyit sem, hogy nyújtsd ki a térded, vagy hajlítsd be. De a fiú maradt. Kértem tőle ezt, azt, akkor meg a tempóval, meg a zenével volt gondja. Nem hallotta a zenét, nem tudta megtartani a tempót. Mondtam neki, hallgasson otthon zenét, olyat, amit szeret, próbálja kidobolni magának a ritmust. Aztán teltek a hónapok, egyszer csak valami átkattant, és mindent halálosan precízen megcsinált. Egy varázslat, egy csoda történt.
Van, hogy egy gyerek egyszer csak így kinyílik. Mint egy szivacs beszívja az információt, majd hozzáteszik a saját tehetségét. Azóta ez a fiú profi táncos.

Egyéb kategória

A 2019. november 21-i Mamik című adás

a Rádió Bézsen

Tudtad, hogy arcod alapján képet kaphatsz magadról, arról, hogy gondolkodsz, milyen szokásaid vannak, vannak-e benned ellentmondások, esetleg küzdesz-e elakadásokkal, és ha netán még nyitott vagy rá, akkor egy-egy nehézségedre megoldást is talál egy több, mint 2500 éves tudomány, az arcolvasás technikája? A Mamik Stampf Krisztina arcolvasóval beszélgettek erről a rendkívül izgalmas témáról.

A műsort ITT hallgathatod meg. És íme a mese, ami az adásban elhangzott:

Egyszer nagyon rég, egy királynak lánya született. Gyönyörű volt kicsinek is, s egyre szebb lett ahogy felcseperedett. Mire eladósorba került, olyan szép lett, hogy nem volt hozzá hasonló az egész földkerekségen. 
Nem messze a vártól lakott egy csúf tündér, irigy volt, gonosz s megkeseredett. Hallotta a szépség hírét és dühösen felkerekedett. Egész a várig ment, be is jutott, s ahogy meglátta a szépséges Hercegnőt, olyan dühös lett, hogy nyomban megátkozta.
Szebb és szebb legyél napról napra, ki rád néz, a valóságot lássa! Egyedül Te, csak Te légy az, ki minden tükörben csúnyát lát, egy csúf ocsmány banyát!
Szegény Hercegnő nagyon megijedt, berohant a várba s egyből tükröt keresett. Belenézett, s mit látott! Egy szörnyű ocsmányságot! Egy rút, vén banyát, rettenetes szörnyű pofát. Volt nagy sírás, nagy ijedelem, a király is megijedt, nem tudta mit tegyen. Aztán kiötlötték, hogy meghívják a jó tündért, hátha van segítség. Megérkezett a jó tündér, de sajnos az átok olyan erős volt, hogy nem tudta feloldani, csak enyhíthetett rajta.
 -Minden tükörben, mely nem él, csak a rútat láthatod, de az élõ tükör majd megmutatja az igazságot, az képes lesz feloldani a varázslatot!
Így szólt, s ezzel távozott.
Telt múlt az idő, senki nem értette a varázslatot. Az élő tükör, mi lehet az? Kipróbáltak sok-sokféle tükröt, messzi országokból hozattak különleges tükröket, furcsákat, nagyon drágákat, de a Hercegnő mindegyikben csak a csúfságot látta. Toronyszobájából többet ki sem nézett.     Élt egy távoli országban egy egyszerű legény, nagy volt a szíve, szerette a világot, minden mi élő a barátja volt.  A legény is hallotta a hírt a Hercegnőről, aki gyönyörű, és az átokról, ami miatt élve eltemetkezett. Felkerekedett hát, hogy megnézze magának a Hercegnőt. Megpróbált hozzá bejutni, de nem engedték. A legény fejében egy terv fogant, jó hosszú kampós kötelet kerített, s várta az éjszakát. Mikor sötét lett, a legény nagy bátran a vártorony alá ment, óriás lélegzetet vett és teljes erőből hajított egyet, a kampó megakadt a vártorony tetején. Elkezdett mászni a bátor, egyre feljebb és feljebb haladt, húzta magát rendületlenül felfelé, kíváncsi volt a szépre, amely rejtőzik előle.
Végre feljutott, kifújta magát és az ablakhoz lopakodott, belesett. S mit látott, attól kővé dermedt. A szépségnek ilyen természetes, egyszerű megjelenését nem szokta õ meg. Óriás ágyban, puha, gyönyörű ruhában egy tündér aludt ott. Arca mely régóta csak álmában mosolygott, szebb volt mindennél, mit a legény eddig láthatott. Gyönyörű haja, hófehér karja elbűvölte a bátor lovagot. Nesztelen a szobába lépett és az ágyhoz osont. Órákon át nézte a szépséget lélegzetvisszafojtva, nem tudott betelni a látvánnyal melyet szeme látott. S egyszer csak a Hercegnő felriadt, meglátta a fiút s nagyot sikoltott, de a sikoly abban a pillanatban a torkára forrt, évek óta először, egy szerető szempárban meglátta magát, s amit látott több volt mint egy szép arc. Hirtelen minden szépségét meglátta a legény szemében, egy szerető szempárban mely maga volt az élő tükör. Látta a szépséget, amely addig rejtve volt, a varázs megtört, és a várba újból boldogság költözött.

Jin Mami: A témánkhoz kötődik a mese, és most az jutott eszembe, hogy mikor megszületünk, az első tudásunk az arcfelismerés. A csecsemő első képességei között van az arcpercepció. És a későbbiekben is az egyik legfontosabb információszerzés számunkra egy arc vizsgálata.
Jang Mami: Egy csomó minden mást is megnézünk, de a szem nagyon lényeges. A szemkontaktus például.
Jin Mami: De mindenki mást figyel egy emberen. Én a tekintetet keresem, akivel találkozom, annak a szemébe nézek, de szinte biztos, hogy nem veszem észre, ha, mondjuk, levágatta a haját.
Jang Mami: Talán, mert tekintet mögé nézel. A személyiségre tekintesz.

Stampf Kriszta:

Az Al Ferasa jelentése: ránézni valamire és mögé látni, megfejteni annak a mély jelentését. (…)
Ez egy olyan tudomány és művészet, ami nem ítél. Ez az egyik legfontosabb, amit meg kell tanulnunk. Hogy hogyan tudunk ránézni úgy egy arcra, egy emberre, hogy őt nem ítéljük meg. Hosszú út, míg valaki megtanulja, hogyan forduljon valaki felé anélkül, hogy megítélné.

blogbejegyzés, Magunkról

Klimaxold ki a Citromtyúkot!

Citromtyúk és a szex

Ez az írásunk 2019. november 11-én jelent meg a WMN Magazinban. Itt kisebb változtatásokkal közöljük.

A változókori szex tabutéma. Talán egyszerűen csak azért, mert szégyelljük, hogy létezik. Egy reprezentatív friss kutatás szerint a változókorban lévő nők 80%-a továbbra is vágyik az aktív szexuális életre, de az ezzel összefüggő problémáival alig mer orvoshoz fordulni, illetve a témáról partnerével beszélni.
Ilyen erőteljes hormonváltozást nagyon rég éltünk meg utoljára. Amikor kamaszok voltunk, jó eséllyel szüleinktől, vagy az iskolában kaptunk „szexuális felvilágosítást”. Elméletben. Majd a gyakorlatban is megfigyelhettük, mi történik a gyorsan változó, hormonoktól nyüzsgő testünkben és lelkünkben. Beszélgettünk a szexről a barátnőinkkel, a jobb fej fiúkkal, kipróbáltunk mindenféle mutatványt az aktuális szerelmünkkel. De mi történik a változókorban? A hormonoktól nyüzsgő, lelkileg zilált test pipa. A szexuális vágy is pipa. Na, de a szüleinkkel – ha egyáltalán élnek- nem beszélünk róla. Sőt, akkor is elkerekedik a szemünk, ha megengednek maguknak egy-egy pikáns viccet. És a felnőtt gyerekeinknek sem említjük, attól tartva, hogy valószínűleg egy „Na, ne már, Mama!!!” felkiáltással hagynának faképnél minket.

Nincs tapasztaltabb, akitől kérdeznénk. Most mi vagyunk a nagyon tapasztaltak. Akkor is, ha el vagyunk veszve.

Vetkőzöm a fürdőszobában, a zuhanyfülkében megengedem a vizet, hogy jó meleg legyen, mire alábújok. Egy pillanatra szembe találom magam a tükörrel. Teljes testet mutató, álló tükör, ilyet akartam húsz éve, amikor megvettük, ne kelljen pipiskedve egy székre állnom a sminktükör előtt, ha aránylag normálisan meg akarom nézni magam. Nem állok valami előnyös pózban, de szinte nem is tudok előnyösben állni. Végigpásztázom a testem, tekintetem megáll az arcomon. Várom a választ. Vajon ő onnan a tükörből mit lát? Gyümölcskosarat fényes almákkal, vagy egy szem fonnyadó citromot.  Egy citromtyúkot.
A forró víz jótékonyan elhomályosítja a tükröt, most már bármilyen lehetek, akár olyan, mint húsz éve, amikor a tükröt vettük.

Az orvosnál sokan várnak, legtöbbjük kismama, ezt könnyű felismerni. A többiek bizonyára súlyosabb problémával küzdenek nálam, az arcuk ezt mutatja. Néhányuk csak unottan ül, de a legtöbbjük inkább ideges, aggodalmas.  Egy biztos, nálam fiatalabbak, én vagyok a legidősebb a váróban, és csak a szokásos éves ellenőrzésre jöttem. Elmosolyodom, arra gondolok, hogy ismerem a koreográfiát, az orvos mondatait is tudom előre. Az asszisztensnő magához int a regisztrációs pult mögül. Odamegyek.

„Legutolsó menstruáció?” Hú… erre a kérdésre könnyen válaszoltam mindig. Eddig.

Míg csak a legutóbbi hónapban kellett keresni a választ. „Nem is tudom…elnézést…” Bambán megkeresem a telefonomban az M feliratot. „Négy hónapja”. A várakozó nők egy emberként emelik rám a tekintetüket. Nem sütöm le a szemem, visszanézek. Ez van. Elmosolyodom, és meg is születik bennem a tekintetekre a válasz: hát, anyukám, kis szerencsével, te is megéred majd, hogy sajnálattal vegyes kíváncsi tekintetek mérjenek végig, – kényesebb pontokon kissé elidőzve, – tetőtől talpig egy váróban.
Beszólít az orvos, beszélgetünk, nevetünk. Levetkőzöm, megvizsgál, minden mozdulatunk ismerős, mintha régi házasok lennénk. Mindkét gyerekemet ő segítette a világra, ismeri a testem, bízom benne. Túlesünk a vizsgálaton, minden rendben. Az utcán felszabadultan megyek, örülök, hogy hivatalosan is jól vagyok. Megtorpanok.

Nem kérdezett rá a védekezésre. Nem is jutott eszébe. Pedig mindig megkérdezi. Bizonyára csak elfelejtette …

Hú, micsoda fiatal pasija lett a Jucinak!!!! Kiabálok a lányomnak, mint egy kamasz. A nálam két évvel idősebb Juci lefogyva, csinosan, új fürdőruciban pózol Rodoszon egy harmincas pasival. Hirtelen azt gondolom, van fia, akit nem ismerek. Aztán előkerül az egyik képen két pezsgőspohár…fura, hogy a fiával kettesben pezsgőzik a naplementében a Juci. Bizonyára mindketten szeretik a pezsgőt. Aztán a következő képen már látható olyasmi is, ami meghaladja az anyai kényeztetést. Megborzongok a felismeréstől. Nyilván a nemrégiben otthagyott férjét idegesíti a facebookon. De akkor is jól néz ki, boldog. Meg a pasi is. Irigylem is, örülök is, elönt a remény. Tudom, hogy pár hónap, hét, vagy nap múlva sírni fog. Sokszor láttam sírni, most mégis örülök, mert most örül, ha néhány napig, akkor is.

Le tudok úgy fogyni, mint a Juci? Nem kellene, csak pár kiló. Egy kis edzés, pár perc szoli. Hol a francban szedett fel egy ilyen pasit? És mit akar a pasi? Hát, a Jucinak van például pénze. Az elég vonzó dolog. A Juci is, persze, főleg így lefogyva. A pénze meg nem fogyott le ilyen gyorsan..

Minden este kézen fogva alszunk. Közel harminc éve. Megérzünk minden rezdülést egymás tenyerében. Azt is, ha közelebb akar bújni, átköltözni a paplanom alá, aztán beköltözni a testembe. Szeretem, ha belém költözik, ismerem minden apró mozdulatát. Mióta elért ez a hülye klimax, van, hogy fájdalmat okoz és összerándulok, ekkor megijed.

Mit gondol? Hogy akkor hagyjuk? Ne!

Tekintete megkeresi az enyémet. Hosszan, kedvesen belenéz a szemembe. Nem szól, csak kedvesen néz, megsimogatja az arcom, beletúr a hajamba. Aztán kiül az ágy szélére, épp annyi időre, hogy a pillantásommal én meg a hátát simogassam végig. Most kicsit talán elkeseredett. Feláll, kicaplat, utána akarok szólni, hogy majd holnap. De nem jön ki hang a torkomon. Igazából nem is fontos, hogy mondjam. Tudja minden gondolatom. Visszafordul: – Kérsz egy kis vizet? Bólintok, de mire visszaér, elalszom. Azt álmodom, hogy egy szép, ruganyos testű lánnyal pózol Rodoszon. Biztos találkoztak Jucival is, együtt pezsgőztek a naplementében. Én pedig a párától homályos tükör előtt sírok. Aztán belépek a tükörbe, át a másik oldalra, és visszanézek, de a párán át nem látom magam, nem látom, hogy mi van odaát. Gyümölcskosár fényes almákkal, vagy fonnyadó citrom. Álmomban simogat a forró szél, átkelek tengereken, szigeteken, száguldozok tengerpartokon, pezsgő folyik a testemre. A gyerekek is ott vannak, néha kicsik, néha felnőttek, az egész világ ugrál és keveredik a naplementében. Aztán felkelek. Sehol Rodosz, sehol Juci, se a nő. A gyerekek sincsenek, elköltöztek már. Főzök egy kávét.

A tükörhöz lépek, és hosszan, nagyon hosszan belenézek a saját szemembe. Nem keresem se a gyömölcskosarat fényes almákkal, se a citromtyúkot. Az vagyok, amit látok. Érett nő, akit szeretnek.

blogbejegyzés

A 2019. november 14-i Mamik című adás

a Rádió Bézsen

A Mamik vendége ezúttal Kesserű Andrea volt, aki egyedi ékszereket, táskákat, kiegészítőket készít, a legkülönbözőbb alapanyagokból. Kreativitásról, alkotásról beszélgettünk vele, közben egy nagyszerű tervezői pályára tekinthettünk rá, melyben a Nemzeti Színház jelmezei ugyanúgy helyet kaptak, mint a szemüveglencséből készített ékszerek. Kesserű Andrea márkája a Ke.s.hA, és Andrea a márka jó néhány darabját Down-szindrómás fiával, Danival együtt készíti.

A műsort ITT hallgathatod meg. És íme a mese, ami az adásban elhangzott:

A lakatlan szigeten
Egyszer történt egy hajótörés, amit csak egy ember élt túl. Őt a víz egy lakatlan sziget partjára vetette. Azon imádkozott nap mint nap, hogy jöjjön és mentse meg valaki. Mindennap kémlelte a horizontot, hátha meglát egy hajót, ami megmentheti, de hiába. Végül, beletörődve sorsába, épített magának egy kis kunyhót a szigeten.
Aztán egy napon, amikor elment halászni, hogy legyen aznapra is mit ennie, szörnyű dologra ért vissza. Az egész kunyhó lángokban állt! Teljesen elégett, úgy, hogy csak hamu maradt belőle. A hajótörött teljesen elkeseredett. Nemcsak hogy hajótörést szenvedett, de mire beletörődött sorsába és épített magának egy kis zárt menedéket, az is oda lett.
“Hogy tehetted ezt velem Istenem? Mivel érdemeltem ki ezt a rosszat? Pedig már kezdtem megbarátkozni az egyedüllét gondolatával, és olyan jól éreztem magam ebben a kis kunyhóban, miért kellett ezt is elvenned tőlem?” – kiáltott Istenhez.
Másnap kora reggel, amikor kisírt szemét kinyitotta, arra ébredt, hogy kiköt egy hajó. Nem hitt a szemének! Amikor felszállt a hajóra megkérdezte a kapitányt, hogy honnan tudták, hogy ő ott van.
“Abból a nagy füstből, amit csináltál. Abból láttuk, hogy van itt valaki a lakatlan szigeten.” – felelte a kapitány.

Jin Mami: Sokszor történnek az emberrel olyan dolgok, amiről először azt gondoljuk, negatív, de aztán valami különlegesen új születik belőle.
Jang Mami: Mert az embert megmozgatja. Indulásra készteti.
Jin Mami: Sztereotípia, hogy minden rosszban van valami jó. Így szokták az embert vigasztalni, és ennél borzasztóbb nincs. A Mesterünk a Színműn, Szinetár Miklós, azt tanította nekünk, hogyan kell boldognak lenni. Azt tanította, hogy az elengedés milyen fontos. Nem kell mindenáron csinálni valamit, nem kell sztárnak lenni, sőt még színésznek sem. Csak addig csináljuk, míg az boldogságot okoz.

Kesserű Andrea:

Előttem mindig az van, hogy jó tárgyat, használható tárgyat készítsek. Hogy ne csak a kezünkbe vegyük a tárgyat, hanem, hogy azt magunkra vegyük. Szeretettel kell viszonyulni a dolgokhoz.

blogbejegyzés

A 2019. november 7-i Mamik című adás

a Rádió Bézsen

A Mamik műsora ezúttal ismétléssel jelentkezett. Az egész ország beszél Zente történetéről, aki adományoknak köszönhetően a Bethesda Gyermekkórházban kaphatta meg az életét megmentő 700 millió forintos kezelést. Ennek a csodálatos kórházi csapatnak egy tagját látták vendégül a Mamik májusban, amikor még nem Zentéről, de hasonlóan csodálatos történetekről beszélgettek. Arról, hogy a sokszor félelmet keltő esetek mellett vannak az egészségügyben sikerek és jó történetek. A Mamik Tamásné Bese Nórával, a Bethesda Gyermekkórház kommunikációs vezetőjével erednek a szép történetek nyomába.

A műsort ITT hallgathatod meg. És íme a mese, ami az adásban elhangzott:

A tudós mindig csak dolgozott. A fiát, ahogy nőtt, elkezdte érdekelni, hogy az apja mit csinál. Az apa azonban minduntalan elzavarta. Telt, múlt az idő de a fiú csak nem hagyta békén. Erre az tudós azon kezdte törni a fejét, hogyan foglalja le a fiút, míg ő “dolgozik”. Levett egy világtérképet a polcról és összetépte.
– Na, fiam, ragaszd ezt össze. – Nem telt bele pár óra és a fiú kopogtatott az ajtón. Az apja nem akarta elhinni, hogy a kisfiú ilyen hamar összerakta a térképet.
– De fiam, te még kicsi vagy, nem ismerheted a világot!
– Igaz, a világot nem ismerem de mielőtt összetépted a térképet észrevettem, hogy egy ember van a hátulján. Azt gondoltam ha az embert meg tudom javítani, talán a világ is megjavul.

Jin Mami: A mesédről David Attenborough klímaváltozásról szóló filmje jutott eszembe, ami az egyéni felelősség kérdéséről is szól. Hogy a világ megváltoztatásában, a széttépett világ összerakásában mennyire van az egyénnek szerepe, .
Jang Mami : Mert arra nem szoktunk gondolni, hogy a klímaváltozás mit hoz még magával. Mi változik még? Például változik a társadalom.
Jin Mami: Az egyén felelőssége egyre hangsúlyosabb lesz.

Tamásné Bese Nóra

Az emberek szomjazzák azokat a történeteket, ahol megmutatkozik a jóság. Ahol megmutatkozik, hogy az emberi jóságban lehet hinni.

blogbejegyzés

A 2019. október 31-i Mamik című adás

a Rádió Bézsen

Az adásban, amit ITT hallgathatsz meg, olyan hozzánk intézet levelek közül válogattunk, melyekben a Napi sütikre kérdeztek rá, mondtok véleményt róluk. Íme az egyik:

Drága Mamik!
Volt egy sütitek, amin először csak felnevettem, nem is foglalkoztam vele. De aztán napközben egyre gyakrabban és gyakrabban jutott eszembe. A süti úgy hangzott: Ha képes vagy ítélet nélkül figyelni,… na, akkor jár egy fagyi. Elkezdtem figyelni magamat, meg azt, hogy hogyan jövök-megyek a világban, hogyan figyelek. Valóban rögtön ítéletet mondok arról, amit megfigyelek? Hát, igen. De, ha nem is ítélek, menten kategorizálok. Igazándiból, nem értem. Baj ez? Végül is csak úgy tud az ember a világban közlekedni, ha mindig tudja, hol van ő benne. Ha lehet, kérlek, magyarázzátok meg egy kicsit ezt a sütit.
Köszi!
Bálint

Jang Mami: Nagyon szeretem ezt a sütimet.
Jin Mami: Épp a zene alatt beszéltünk arról, hogy nem lehet mindenki buddhista. Mert ez egy nagyon komolyan buddhista süti. Az ítéletmentességről szól, ami borzasztóan nehéz.
Jang Mami: A mindennapi életben gyakorlatilag megvalósíthatatlan.
Jin Mami: Azt szokták mondani, hogy a nyugati ember számára a meditációs technikák gyakorlása is csupa kudarccal jár, mert folyamatosan el akarja engedni a gondolatait, és ha ez nem sikerül, az felbőszíti, és kudarcot él meg. Ugyanez van az ítéletmentességgel. Törekszünk rá, de meg tudjuk valósítani?
Jang Mami: Akkor, ha egyáltalán észrevesszük, hogy ítélünk. Mert, hogy ez az első lépés. Mondok egy taijis példát, mert, hát honnan máshonnan hoznék példát? A taiji rengeteg gyakorlást igényel, és mostanában többször volt olyan élményem, hogy a kitartó gyakorlás miatt emelkedett a taijim, jobb minőségűvé vált. Egyszerűen azért, mert képes voltam úgy gyakorolni, hogy azok az érzetek, érzések, melyek kellenek, hogy tovább tudjon fejlődni az ember, megjöttek. És ez csak akkor lehetséges, ha a figyelem oda irányul, ahova kell, hogy irányuljon.
Jin Mami: Na, ez a kulcs.
Jang Mami: És ebben az esetben oda irányult, hogy észre tudtam venni, mivel zárom el az amúgy ott lévő érzetek felfedezését. Tehát, mikor ítéletmentesek vagyunk, nem is azt kell látni, hogy ítélünk, vagy nem ítélünk, hanem azt, hogy mik azok a gátak, melyek megakadályoznak bennünket abban, hogy ítéletmentesek legyünk.
Jin Mami: Jung valahogy úgy fogalmazott: Az emberek ítélkeznek, mert gondolkodni nehezebb.