Röpűlt felém anyám – a Mamik blogja

blogbejegyzés, Magunkról

Citromtyúkot kileli a hideg

Ez az írásunk 2020. 01. 26-án jelent meg a WMN Magazinban. Itt változtatás nélkül közöljük.

Majd megfagyok a buszmegállóban. Nem hoztam kesztyűt. Indulás előtt csak kinéztem a szoba ablakán, szikrázóan sütött a nap. Magamra kaptam a kabátot, felmarkoltam a szatyromat, és indultam, nyomás, nehogy elkéssek. Aztán az utcán már megértettem, nem véletlenül csillogott olyan szikrázóan a víz a pocsolyában. Nem víz volt, hanem jég. Ropogós, hideg jég, amit a metsző szél barkácsolt gondos türelemmel minden egyes pocsolya szélétől egészen a közepéig. A jeges szél most a kezemet vette célba. Dugdosni kezdtem előle. Behúztam a kabát ujjába, majd a zsebemben igyekeztem elrejteni. Esélytelenül.

Mindig elhitetem magammal, hogy nekem aztán nincs, ami ártson. Se jég, se tűz. Össze is égeti a sütő minden alkalommal a kezemet, amikor kesztyű nélkül nyúlok bele, hogy megbökdössem a félig sült húst a tepsiben. Ott sorakoznak végig a csuklóm fölött a sütő szélének nyomai. De a jég meg a meleg csak átmeneti kellemetlenséget okozó támadók, nem úgy, mint az idő. A sütő okozta égési sebeket bekenegetem, és a seb szépen elmúlik. Ha a hideg csípi ki a kezemet… na, azt is bekenegetem. Közben várom a nyarat. Nagyon várom a nyarat, hogy ne kelljen zsebre dugnom a hidegben jéggé fagyott ujjaimat.

Az idő azonban alattomos. Előle nem tudom kabátujjba rejteni a kezemet.

Az idő nem a nyílt utcán közlekedik, nem jön velem szembe. Kicselez, a spájzban támad, meg a tükörben. Na, meg Petike köszönésében. – Csókolom!  A pesti buszra tetszik várni a néninek? – meghökkenek. A micsoda? Tetszik várni a kicsodának? A néninek? Jámbor ábrázatom egy pillanat alatt jéggé fagy. És erről sokkal kevésbé tehet a szél és a hideg, mint az igazán jól nevelt Petike kérdése. Petike és köztem negyvenvalahány év van. Miért ne lennék neki néni? Egyáltalán… mióta vagyok én néni? 

Egy esküvői buliban tizenöt éve, amikor szomorúsággal vegyes mosollyal néztem a menyasszony befűzött derekát, valaki azt mondta rám, „ott, az a kék ruhás lány”. Először nem tudtam, kire érti… Mostanában megfigyeltem, ha egész rövidre vágatom a hajam és frissen van festve, a boltokban tegeznek. Elég egyetlen centiméter növekedés, már magáznak.

Persze az embert nagyon sok néven szólítják életében. Kislány, lány, csaj, bige, spiné, nőci, kishölgy, nő, hölgyemény, nőszemély, hölgy, asszony, asszonyság, néni. Valószínűleg mindegyik voltam már. Ilyesmi a sorrend, na, de már most a végén tartok?

Petikével felszállunk a pesti buszra. Petikével, aki tíz év múlva nem lesz már Petike. Lesz belőle, Peti, Petya, srác, fiatalember, Péter, úr, férfi, fater, bácsi. Elképzeltem a felnőtt arcát. Vajon lesz bajusza, szakálla? Kopaszodik majd? 

Ülőhely után kutatva körülnézek a buszon.

Sokan vagyunk. Csak valami pótszékszerű alkalmatosság maradt. Lehuppanok rá, mégis csak ötven kilométert kell buszoznom. Alacsonyabb az ülés a megszokottnál. Mintha megint gyerek lennék, egy kislány. Kicsit ki is kell húznom magam, hogy rendesen kilássak. A kislány kinéz az ablakon, a néni kinéz az ablakon, és a busz elindul. Hosszan megyünk, elfordulok az ablaktól, az utasok bámulásával múlatom az időt. Szépen sorban kiosztom mindenkinek, ami jár. Legelöl két srác, utánuk egy csajszi, majd egy bácsi meg egy bácsika, aztán egy lány, egy fruska, mellette egy asszony. Aztán tovább. Egyetlen pillantásra tudom, kit hova soroljak. Az a fiú ott kék kabátban már nem fiú, pasas. Az a nő meg még nem nő, kislány, de eléggé nőcis, hogy többnek gondoljam a koránál. Mit látok meg azzal az egyetlen pillantással, ami végigfut az utastársaimon?

Látom alakjukat, a ruhájukat, az ápoltságukat, nagyjából belövöm a korukat. Aztán mögéjük pakolom mindazt, amit eddig láttam a világból. Ahogy ők is, amikor rám néznek. 

A pesti busz befut a pályaudvarra, szedelőzködöm. Az utazás alatt elég meleg volt, hogy elfelejtsem, mi vár rám leszállás után. Hideg zimankó. Állig húzom a cipzárt a kabátomon. A sok ruhában nehezebben mozgok. Aha, mint egy néni. Jó, most néni vagyok. De milyennek gondolok egy nénit? A válaszra gondolva kissé előreejtem a vállam, lassítom, rövidebbre fogom a lépteimet, a táskámat előrehúzom, és a tekintetemmel egyre azt vizsgálom, hova léphetek biztonságosan. Van-e járdaszegély, lépcső, jégfolt az utamban. 

– Elnézést, szeretnék lyukasztani – szól rám egy negyvenes fickó, és én elengedem a kapaszkodót, hogy érvényesíteni tudja a jegyét. Nem nénizett le. Most nem is vagyok néni. Egy vele közel egykorú nő vagyok, aki utazik a villamoson. Kihúzom magam. Pár centivel magasabbnak is érzem magam. Az állam picit megemelem. Milyen finom illatú a parfüm, amit szülinapomra kaptam. És milyen jó, hogy ezt a szép sálat dobtam a nyakam köré a reggeli rohanásban. Jó érzés nőnek lenni, magammal egykorú nőnek lenni. 

– Arrébb állna, kislány? – szól oda hirtelen egy hatvanas férfi a mellettem álló huszonéves nőnek. Felhúzom a szemöldököm. 

Mintha egy csapot nyitnának ki, áradnak bennem az emlékek.

Rosszulesett kislányként, ha a cipész bácsi a földszintről azt mondta: „hogy s mint, kisasszony?” Jólesett, ha ugyanezt a jó illatú jogászfiú kérdezte a másodikról.

Az asszonyom furcsa volt, amikor huszonévesen, friss házasként új személyim lett, ó, de büszke voltam a kórházban, amikor az első gyerekem megszületett, hogy anyukának szólít a csecsemős nővér. Utáltam, ha utánam szóltak a munkások az utcán, hogy: „hé, szöszi!” De örömmel vettem, amikor valamiért szomorkodtam és átölelt a barátnőm: „jaj, te csajszi!” 

Hányszor voltam bosszús, vagy hányszor boldog egy-egy megszólítástól!

Ha jóban vagyok önmagammal, egyáltalán nem érdekes, hogy szólítanak. Ha nem tetszik, esetleg elmosolyodom és megvonom a vállam.

De miért ütköztem meg annyira attól, hogy Petike lenénizett? Tisztelettudó volt és kedves. És hozzá képest én tényleg néni vagyok. Akkor miért lepődtem meg? Talán azért, amit én gondolok a néniségről. Meg attól, hogy valahogy ritkán van szinkronban a kint és a bent?

Mert van, hogy simán fára mászom az unokámmal, bár a lányom odalent imádkozik közben, nehogy a fejemre essek, és még nagyobb marhaság jusson aztán az eszembe. Pedig akkor én is tízévesnek érzem magam, és az olyan jó. Csak épp van negyvenöt év különbség a bent meg a kint között. Baj? A csuda tudja. Felszabadít, hogy játszhatok.

Aztán van, hogy két kezem közé veszem az arcom, és ahogy a hüvelykujjam végigszalad az állam alatt, a bőr könnyedén gyűrődik. Megereszkedett. Ilyenkor belenézek a tükörbe, vágok néhány izomerősítő grimaszt, majd mély meggyőződéssel elhatározom, hogy még aznap éjszaka feltúrom a YouTube-ot tokatornáért, és minden gyakorlatot legalább ötször elvégzek majd. Mit ötször? Tízszer. Naponta. Sőt, félnaponta. Az biztos használna. És végül is, van olyan is, aki feltölteti, felvarratja, ha úgy érzi, az arcbőrébe már két arca is beleférne. A benti nő lesz tőle szebb, vagy a kinti? Vagy attól lesz szebb a benti nő, hogy a kintire nem mondják, hogy néni?

Minden megszólítás más, de mind nekem szól, mind én vagyok. Akkor, abban a pillanatban. Hol a magam szemében, hol mások szemében. 

Kislány, lány, csaj, bige, spiné, nőci, kishölgy, nő, hölgyemény, nőszemély, hölgy, asszony, asszonyság, néni. Jó, hogy mindegyik voltam már.

A TaoMamik cikkei nem saját történetek és nem tanácsadások. Lelki segítőként tanulmányokból és saját tapasztalatokból gyűjtik össze a jellegzetes eseteket, melyeket kitalált szereplő történetébe ágyazva, okulásként, ítélkezés nélkül mutatnak meg az olvasónak.

blogbejegyzés

A 2020. január 23-i Mamik című adás

a Rádió Bézsen

Szívügyünk a spiritualitás, a mozgás és a belső figyelem, mégsem szenteltünk még teljes műsort egy olyan fontos gyakorlatnak, mint a jóga, amely mindezt magában foglalja. A Mamik vendége Domján Mia jógaoktató volt, aki hisz a tradicionális jóga erejében, munkájában főként nőknek szóló programokra fókuszál. Az adást ITT hallgathatod meg.

A mese, ami a műsorban elhangzott:

Tanmese a gyakorlás jelentőségéről 

Valamikor régen Tibetben élt egy híres láma, Drom. Egy napon egy ereklyetartó körül látott valakit keringeni.
– Ereklyetartó körül keringeni jó dolog, de még jobb gyakorolni – mondta.
– Akkor hát inkább szent iratokat fogok olvasni – gondolta a keringő ember – az biztos jó lesz. Így is tett.
Egy napon megint arra járt Drom és azt mondta:
– Szent iratokat olvasni jó dolog, de még jobb gyakorolni.- Na akkor ez se elég – tűnődött az ember – de ha elkezdek meditálni, az már biztosan gyakorlás lesz.
Drom meglátta őt meditáció közben és így szólt: – Meditálni is jó, de még jobb gyakorolni.
Az ember elképedt és azt kérdezte: – Hogyan kell gyakorolni?
– Ne kötődj ehhez az élethez – válaszolta Drom – legyél a gyakorlás maga.

Jin Mami: Ez egy bonyolult buddhista mese. De mit is jelent? Az engem megfogott, mikor megismertelek, és egy kicsit közelebb került hozzám a buddhista filozófia, hogy ti egymásról nem úgy beszéltek, hogy buddhista, hanem úgy, hogy gyakorló.
Jang Mami: Ez arról szól, hogy azt szeretnénk elérni, hogy folyamatosan jelen legyünk. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, ahhoz folyamatosan figyelni kell. Tudatosnak kell lenni. És ezt csak gyakorlással tudod elérni. Bármit csinálok, mosogatok, vagy dolgozom, igyekszem tudatosítani, hogy mit csinálok éppen. Ez át- meg átszövi a mindennapokat.
Jin Mami: Természetes dolog, hogy nem így működünk a mindennapokban, de fontos megtanulni, hogy elő tudjuk venni ezt a képességünket.
Jang Mami: Hogy ne automata üzemmódban teljenek a napjaink.

Domján Mia

Azokban, akik jógázni kezdenek a legnagyobb változás a tudatosságban van. A meditáció, a jóga arra van, hogy tudatosabbá váljunk a mindennapjainkban. Képesek legyünk az életünk mozaikdarabjait összerakni, hogy egy esemény, egy reakció miért volt? És utána tudunk változtatni. Ki tudunk lépni az automatizmusokból. Felismerünk egy mintát, és változtatni tudunk rajta.

blogbejegyzés

A 2020. január 16-i Mamik című adás

a Rádió Bézsen

Jang Mami különösen nagy kíváncsisággal várta a mai találkozást, mert egy olyan 25 éve alapított könyvkiadó képviselői jöttek el beszélgetni a TaoMamikkal a Mamikba, melynek könyvei jó része tajcsival, csikunggal, belső erővel foglalkozik. Az alapítók 25 éve azt tűzték ki célul, hogy évezredes bölcsességeket, tanításokat közvetítsenek magyarul az emberről és környezetéről. Szerzőik között van Mantak Chia mester, a Gyógyító Tao rendszerének megalkotója. Vendégeink, akikkel erről a páratlan vállalásról beszélgettünk: Edelényi Gyula és Tóth Erzsébet, a Lunarimpex Kiadó munkatársai voltak. Az adást ITT hallgathatod meg.

A mese, ami elhangzott az adásban:

BUDDHA SZÍV

Egyszer régen Kínában egy híres kormányzati tisztviselő elhatározta, hogy felkeresi a mestert, aki a hegyen lakott csendben elvonulva. Beképzelt, fontoskodó ember volt, aki meg volt győződve arról, hogy ő mindenkinél magasabb rangú, méltóságteljes személy.
A mester fogadta, leültek beszélgetni. Egyszer a tisztviselő így szólt:
– Tudod, hogy mit gondolok felőled? Az én szememben nem vagy te sem más, mint egy rakás szemét.
A mester mosolygott és így szólt:
– A véleményedhez megvan a saját jogod.
Látván, hogy a sértegetése süket fülekre talált, a beképzelt ember így szólt:
– Na, és te mit gondolsz felőlem? Mit látsz te magad előtt, ha rám tekintesz?
A mester csendesen így szólt:
– Az én szememben olyan vagy te, mint maga a Buddha.
A tisztviselő elégedetten felállt és hazament. Otthon eldicsekedett a feleségének a történettel. mire az így szólt:
– Ó, te beképzelt bolond! Az ember maga olyan, mint a szíve. Ha valakinek a szíve sivár, akkor mindent annak lát. De akinek a szíve olyan, mint Buddháé, akkor képes mindenkit Buddhának látni, beleértve Téged is.

Jin Mami: Eszembe jutott erről a meséről, hogy írunk egy cikket, amiben az is benne van, hogy különböző életkorokban hogyan látjuk a világot, amit az is befolyásol, hogy hogyan neveznek minket. Hogy épp kislányok vagyunk vagy fiatalasszonyok vagy nénik.
Jang Mami: Vagy nénik.
Jin Mami: Vagy nem tudom …
Jang Mami: Vagy nénik…
Jin Mami: Vagy nénik. … Vagy mamik. Igen, mert a mi korunkban, ami az úgynevezett életközép, mikor megyünk át a nőből a nénibe. Vagy a nőből a mamiba. És az, hogy hogyan változik meg az, hogy hogyan látjuk a világot.
Jang Mami: Befolyásolja, hogy akivel beszélsz, hogy lát téged, és azt mennyire teszed magadévá.
Jin Mami: Holott, lehet, hogy ő látja magát valamilyennek, nem téged.

Tóth Erzsébet:

Mi mindig úgy voltunk, hogy tartunk egy vonalat. Ami legyen hiteles, legyen letisztult. A szerző is, amit átad, az is legyen hiteles.
Ez egy szolgálat is. Másoknak jót tehetünk vele. Ezért érdemes csinálni.

Edelényi Gyula:

Fontos, hogy hogyan jut el valaki odáig, hogy elkezd keresni. Először csalódnia kell a hétköznapi dolgokban. Fel kell tennie a kérdést, hogy rendben van, hogy reggel felkelek, előkészülök, elmegyek munkába, és a többi. Ha neki erről szól az élete, a tradíciók nem neki szólnak. Majd, ha felmerül benne a kérdés, hogy mi van ezen túl? Na, az a nulladik lépés, akkor figyelhet befelé és kifelé, hogy mit talál erre a befelé feltett kérdésre.

blogbejegyzés

A 2020. január 9-i Mamik című adás

a Rádió Bézsen

Ez volt az év első élő Mamik adása, és szó szerint egy ütős témával kezdtünk! A Mamik vendége Mogyoró Kornél zenész volt, aki az egyik legnevesebb mai magyar ütőhangszeres, évek óta ott van a legjobbak között a JazzMa listáján is.

A műsort ITT hallgathatjátok meg.

És itt a mese, ami elhangzott a műsorban:

Egy zarándok ballagott a Himalája hegyei között, amikor elkezdett esni az eső. Fújt a szél, dörgött az ég, vihar tépte a fákat. A hegyi fogadós látta, hogy a vándor a szélnek nekifeszülve, rongyaiba burkolózva kaptat a meredek ösvényen fölfelé. Megszólította őt: – Vándor, térj be hozzánk, amíg elvonul a vihar! Ugyancsak bajos ilyen időben oly magasra följutni!
A vándor azonban ezt válaszolta: – Köszönöm, kedves barátom, de nincs szükségem rá! A szívem már fönn van, így a testem többi része könnyen követi őt!

Jang Mami: Ahogy keresgettem a mesék között, azt gondoltam, ez kifejezetten a vendégünkről szól.
Jin Mami: Ma egy kliensemmel beszélgettem, aki egy kicsit depis volt. Elmondta, hogy minden jól működik, de valami hiányzik. És mikor kérdezgettem, mi hiányzik az életéből, percekig nem tudott válaszolni. Nem jutott eszébe, hogy a szenvedély. A célunkig akkor tudunk eljutni, ha van bennünk iránta szerelem, szenvedély.
Jang Mami: Erre mondom én, hogy indulat.
Jin Mami: Igen, valami belső erő, energia, amitől nem KELL csinálni valamit, hanem a szenvedély hajt.
Jang Mami: Amikor érzed, hogy minden energiád egy dologra tapad rá. Amikor megéled, hogy az energiád egy dolgot táplál.
Jin Mami: Művészetet nem is lehet máshogy csinálni.

Mogyoró Kornél:

A vérbeli ütőhangszeres mindig keres valami hangot.

blogbejegyzés

A 2020. január 2-i Mamik című adás

a Rádió Bézsen

Ez az adás a 2019. február 7-i adás ismétlése volt, Cser Zoltán buddhista tanítót, egyházigazgatót, a Tan Kapuja Buddhista Főiskola tanárát láttuk akkor vendégül. Arról beszélgettünk vele, milyen, és hogyan változik napjainkban a „mester és tanítvány” viszonya, tanító-tanítvány, főnök-beosztott, vagy akár szülő-gyerek kapcsolatában. A műsort ITT hallgathatjátok meg 

A mese, ami elhangzott a műsorban:

ÁLOMVILÁGBAN
– Iskolánk mestere minden délután szundikált – emlékezett vissza Szojen Saku egyik tanítványa. – Amikor mi gyermekek megkérdeztük tőle, rniért teszi ezt, így válaszolt nekünk: – Álomvilágba szállok, hogy találkozzak az öreg bölcsekkel, miként Konfuciusz is tette. Konfuciusz gyakran álmodott az ősi bölcsekkel, és később álmait megosztotta tanítványaival.
Egy forró nyári napon néhányan elbóbiskoltunk.Mesterünk leszidott bennünket. Erre mi így magyarázkodtunk:
– Álomvilágba szálltunk, hogy találkozzunk az ősi bölcsekkel, miként Konfuciusz is tette. – Mesterünk megkérdezte: – És mit üzentek azok a bölcsek? – Egyikünk pedig így válaszolt:
– Álomvilágba szálltunk, hogy találkozzunk a bölcsekkel. Megkérdeztük tőlük, ismerik-e tanítónkat, aki minden délután eljön hozzájuk, de azt válaszolták, hogy még csak színét sem látták soha annak az embernek.

Jin Mami: Idefelé jövet arról beszélgettünk, hogy mindketten baráti viszonyban vagyunk a tanítványainkkal. Sokszor felmerül, hogy például logopédus hallgatók szeretnének bejönni az órámra, megnézni azt. Én szívesen beengedek bárkit, de van, hogy kollégák csodálkoznak ezen, úgy gondolják, akkor ellophatják a módszert. Én meg nem értem, hogy ugyan mit lophatnának el? A 30 évemet, vagy a személyiségemet?
Jang Mami: Én azt szeretem, ha be is áll. Részt vesz az órán!

Cser Zoltán:

Mikor tanítónak neveznek, kényelmetlenül érzem magam. Szeretnék egyszer jó tanítvány lenni. Úgy mondanám, méltó edénye annak, hogy befogadjam az igazságot. Bár a tanításból sokat lehet tanulni. Mondtam már ki olyan dolgokat, amit jó lett volna felírni, de sajnos, nem tettem.

A tanítások során legtöbbször a hármas szám kerül elő. Múlt-jelen-jövő, ég-föld-ember, test-lélek-szellem. Egy spirituális ösvénnyel kapcsolatban pedig érdemes azt megfogalmazni, hogy mit mond arról, honnan indulunk, mi az alap, és mit mond arról, hova érkezhetünk. Ha ez a kettő világos, tudjuk, hogy eközött a kettő között van az ösvény.

blogbejegyzés

A 2019. december 26-i Mamik című adás

a Rádió Bézsen

Erre a műsorra egy különleges dolgot találtunk ki. Az elmúlt évünk zászlóshajója, azóta is töretlen érdeklődés mellett futó sorozata egy hirtelen jött ötletből született. Jang Mami egy online képszerkesztővel játszott, és a képekről Jin Maminak eszébe jutott, hogy jó lenne egy-egy tanítást rátenni ezekre a képekre. Így aztán nem sokára kisütöttük az első tepsi TaoMamik sütit. És azóta minden nap sütünk Napi sütit. Minden reggel felteszünk tanításaink közül egy-egy nekünk kedves mondatot a Facebook oldalunkra. Amolyan útmutatók ezek a mondatok nem csak olvasóinknak, nekünk is.
Arra gondoltunk, a sütiket összekötjük azokkal az élményeinkkel, melyek ebben az évben értek minket a rádióban. Megpróbáljuk felidézni azokat a műsorokat, azokat a vendégeket, akiknek mondanivalója, élete, története kapcsolódik egy-egy sütihez.
A 2019. december 26-i műsort ITT tudod meghallgatni.

1.

Két vendégünk, akihez kapcsolódik az első süti:
Cser Zoltán buddhista tanító, a vele készült műsort ITT hallgathatod meg, és
Fehér Péter bűvész-ceremóniamester, a műsort ITT találod.

Jang Mami: Az első süti nagyon fontos nekem, így hangzik:

Jin Mami: Nagyon-nagyon sokrétű süti. És két olyan vendéget választottunk hozzá, akik merőben mást csinálnak, teljesen más személyiségek. Az egyik Cser Zoltán buddhista tanító, mert ez egy nagyon buddhista mondat. De áthatja még sok minden más is.
Mindketten gyakran használjuk azokat a gyakorlatainkat, amikor le kell írni egy tárgyat. Ez egy elég nehéz gyakorlat először.
Jang Mami: A valósághoz való viszonyunkat mondja el ez a süti. Mindazt, ahogy viszonyulunk a környezetünkhöz. Olyan dolgokat látunk bele egy tárgyba, ami mind csak a tapasztalat, de nem biztos, hogy az adott tárgyra érvényes. És még a tapasztalatot is felülírom a gondolataimmal.

2.

Öt vendégünk, akihez kapcsolódik a második süti:
Salik Gyula táncpedagógus, a vele készült beszélgetést ITT hallgathatod meg,
Márkus Tibor jazz-zenész, a vele készült műsort ITT találod, és
Turek Miklós színész, akivel ITT csevegtünk.
De nem kevésbé kapcsolódik Török Judithoz, akivel a Blum Programról beszélgettünk, ITT találod a műsort, és Farkasné Horváth Erzsébethez, aki zumbát tanít idősebbeknek. A vele való beszélgetést ITT éred el.

Jin Mami: Ez is egy sokrétű süti, de egyértelműbb, mint az előző.

Jin Mami: Mikor rácsodálkozunk egy-egy tanítványra, hogy mennyit változott, akkor tudjuk, a változásában benne vannak a mondataink, benne vannak a hozzá intézett kérdéseink, a kéréseink, a tanításaink, de mégis, ő rakja össze, ő változik. Változni nem tudsz mások helyett.
Jang Mami: Van, hogy egy rossz párkapcsolat épp azért fut zátonyra, mert az egyik fél úgy gondolja, majd ő megváltoztatja a másikat.
Jin Mami: Aha, valami olyan gondolat lehet emögött, hogy “majd én meggyógyítom”.
Jang Mami: Fontos, hogy kimondtad a gyógyítás szót, mert a gyógyítás-gyógyulásban is nagyon fontos, hogy valaki akar-e gyógyulni. Van-e igénye arra, hogy meghallja az újat, és változzon.

3.

Vendégeink, akikhez kapcsolódik a harmadik süti:
Bese Nóra, a Bethesda Gyermekkórház kommunikációs vezetője, a vele való beszélgetést ITT tudod meghallgatni,
Fekete-Szalóky Zoltán és Fekete-Szalóky Gabriella, akikkel egy zarándokútról beszélgettünk. A velük készült műsort ITT éred el.
És Szabó Erika színművész, aki a testvérével létrehozott egy vállalkozást az irodalom, a vers népszerűsítésére. Vele ITT beszélgettünk.

Jin Mami: Ez egy kemény mondat.
Jang Mami: És nem könnyű jól érteni. Sokan megkérdezték, hogy akkor ez az igazság milyen igazság? Kinek az igazsága? Mert ha az igazságról beszélünk, azt mindenki magára vonatkoztatja.
Jin Mami: Mert “nekem van igazam”.
Jang Mami: De van egy minden vélemény fölött álló igazság. Hogy ide eljussunk, tisztában kell lennünk azzal, hogy a dolgok milyenek valójában. Nem az én igazságom, nem a te igazságod a lényeg, hanem az, hogy milyen a lecsupaszított valóság.
Jin Mami: Nagyon fontos, hogy képes legyél a rálátásra. De ezt folyamatosan gyakorolni kell.

4.

Jin Mami: Az előző sütihez kapcsolódik egy másik süti:

Jin Mami: Ez a süti sem szól másról, mint a rálátásról, vagy divatosabb szóval, a tudatosságról. Hogy tanuljunk önismeretet. De vajon mit lehet azon tanulni? Hogyan láthatunk rá a folyamatokra? Érdekes azt megfigyelni, bármilyen vallási irányzatot, filozófiai iskolát nézünk, vagy gyakorlati megvalósítást, mindennek alapja az emberi hármas, a szívünk, érzéseink, a gondolataink és a testünk. Hogy miképp hat egyik a másikra. Hívhatjuk úgy, mint a coachingban, szív-kéz-fej, vagy ahogy a buddhizmusban, hogy van a fizikai test, van a beszéd, az érzelmek, és van a tudat, ahol a gondolatok vannak, vagy akár úgy, hogy Atya-Fiú-Szentlélek, a hármas mindenhol ott van. És azon kell igyekezni, hogy egyenként rá tudjunk mindegyikre tekinteni, és aztán megértsük, hogyan befolyásolja az egyik a másikat.

Ehhez a sütihez a Jánoskúti Márta jelmeztervezővel készült műsorunk jutott eszünkbe. A műsort ITT tudod meghallgatni, és a Fejérdy Zsófi vállalkozóval folytatott beszélgetésünk, amit ITT érhetsz el. Na, meg Dr Gulyás Tamás, akivel februárban beszélgettünk. A vele való beszélgetést ITT találod.

5.

És a műsor utolsó sütije:

Jang Mami: Mire gondoltál?
Jin Mami: Arról sokszor beszélünk, hogy mennyire fontos a napi meditáció, a rálátás gyakorlása, de arról nem, hogy akkor is gyakorlunk, mikor nem is tudunk róla. A rossz szokásainkat is szépen begyakoroljuk. Erről szólnak például a függések. Szép alaposan begyakoroljuk, hogy dohányzunk, hogy iszogatunk, de sorolhatnánk. És aztán ezektől az automatizálódott dolgoktól nagyon nehéz elszakadni. Szóval, nem feltétlenül pozitív tevékenységet gyakorlunk be.
Jang Mami: Tehát, egy jó szokással is tudjuk magunkat jutalmazni, meg egy rossz szokással is. Szerinted egy begyakorolt rossz szokást felülírhatunk egy jó szokással?
Jin Mami: Én ebben őszintén hiszek. Az ember képes rálátni arra, hogy mik a rossz és mik a jó szokások. És képes változtatni.

blogbejegyzés

A 2019. december 19-i Mamik című adás

a Rádió Bézsen

Ritka alkalom, hogy a TaoMamik egy igazi világsztárral beszélgethetnek a műsorban. Talán azért, mert ebben a stúdióban nem is az az érdekes, ki mit csinál, inkább az fontos, milyen ember az, akivel beszélgetünk. Milyenek a gondolatai, érzelmei, vágyai. Egy megejtő szépségű nővel, anyával, néha kislánnyal, sokszor pedig erősen küzdő harcossal beszélgettünk, egy nővel, aki elmesélte, milyen a kifutón, és megmutatta a másik arcát, a valódi gyémántot, amit sokszor legbelülre zár. Vámosi Viktória modell és táplálkozási szakember volt a Mamik vendége.

A műsort ITT hallgathatod meg. És íme a mese, ami az adásban elhangzott:

PILLANTÁS A TELJESSÉGRE
Egy tudós megkérdezett egy bölcset, hogy a különálló részek miképpen kapcsolódnak össze egésszé, és hogy a sokféléről való tudás miben különbözik a teljességről való tudástól.
A bölcs így válaszolt: – A szanaszét szóródott akkor lesz egésszé, ha középpontra lel és összeszedetten működik. Mert a sokaság csakis egy középpont által nyerhet jelentőséget és valódi létezést. Egyetlen kapun megy át, aki a városba igyekszik. Ha valaki leszakít egy érett almát, nincs szüksége arra, hogy feltárja az eredetét; a kezében tartja az almát – és eszi. A tudós közbevetette, hogy aki tudni akarja az igazságot, annak az apró részleteket is mind ismernie kell.
A bölcs azonban ellentmondott neki: – Csupán a régi igazság az, amelynek nagyon sok részletét ismeri az ember. Csakhogy az az igazság, amely továbbvezet, mindig új és kockázatos. Na de, ha emiatt valaki halogatja a cselekvést – merthogy többet akar tudni, mint amennyit a következő lépés megenged neki -, akkor elszalasztja azt, ami működik. Áru helyett aprópénzre tesz szert. Az élő fát diribdarabokra aprítja.
A tudós úgy vélte, mindez csak része a válasznak. És kérte a bölcset, hogy mondjon még egy kicsivel többet.
A bölcs azonban elhárította a további választ. – A teljesség kezdetben olyan, mint a must: édes és zavaros. Erjedésre és elegendő időre van szüksége ahhoz, hogy megtisztuljon. Aki ezután kóstolgatás helyett megissza, dülöngélni kezd.
Bert Hellinger nyomán

Jin Mami: Tegnap találkoztam a barátnőmmel, akivel karácsony előtt mindig együtt ebédelünk, és nagyon érdekeset mesélt. És azért jutott eszembe erről a tanításról, mert abban a korban, amiben mi vagyunk, már körénk nő egy sűrű háló, amiben minden benne van. Minden összegződik. Szóval, azt mesélte, hogy ment a tévében valami, és egyszer csak arra lett figyelmes, hogy egy húsz évvel ezelőtti története megy a tévében. Ugyanazokkal a mondatokkal, ugyanabban a helyzetben. És ránézett a tévére, és ugyanolyan vörös hajú, duci lány arról beszélt, mennyi baja van magával. És csak nézte, és feltette a kérdést: Ez most valóság, vagy álmodom? – És valóban, számtalan ilyen élménye van az embernek, főleg ebben a korban. Annyi minden összegződik. Nincs már, ami nem történt meg.
Jang Mami: Felismered azt, hogy már minden megtörtént.
Jin Mami: Igen, felismered, épp ezért mindenre van már megoldásod.
Jang Mami: 50 felett a B oldalt játsszuk. Eddig tapasztaltál, és most élvezed a tapasztalat gyümölcsét.

Vámosi Viki

Alap praktika, hogy ha eszel, teremtsd meg hozzá a légkört. Ne a gép előtt egyél, és rágd meg jól a falatot. Ezek mind egy kicsit lassítják, és egy kicsit tudatosabbá teszik az étkezést, és így kevésbé lesz impulzív, nem kapunk csak úgy be egy falatot.

blogbejegyzés, Magunkról

Citromtyúk és a dimenziókapu

Ez az írásunk 2019. december 14-én jelent meg a WMN Magazinban. Itt változtatás nélkül közöljük.

Üres fészek szindróma. A kifejezés nem ismeretlen azok számára, akiknek önálló életet kezdő, felnőtté váló gyermekük van. Sok nőnek, különösen azoknak, akik kedvvel, figyelemmel, sok energiával szervezték családjuk életét, az addig a gyermekek gondozásával, ellátásával eltelő órák üressé válnak. Ez az időszak gyakran összeesik a klimaxszal. Nem elég, hogy a megborult hormonháztartás miatt a nő lelke zaklatott, kedélyállapota gyakran követhetetlen hullámzásba kezd, még azzal az óriási változással is meg kell küzdenie, ami egy életszakasz lezárásával jár. Amikor kirepülnek a gyerekek, sokszor nehéz utat találni újra önmagunkhoz.

Imádok kertészkedni. Összeválogatni a magokat, a palántákat, virágokat vásárolni a kertészetben, aztán megtervezni, mit hova ültetek. Állni a kert végében, és elképzelni a látványt, mikor már burjánzik a sok növény. Látni, hogyan fordulnak a Nap felé, vagy azt, ahogy hálásan isszák a vizet, amivel meglocsolom őket. Szeretem nézni, ahogy a pici növénykéből méteres óriás lesz, amit aztán karóhoz kell kötnöm, el ne törje a szél.

Mostanában a munka mellett is bőven van időm kertészkedni. A kert csendje élettel teli. A ház meg üres. Kong az ürességtől.

Nemrég még nem így volt. Amikor a gyerekek még itthon voltak. Mikor még nem voltak kollégiumban, albérletben. Mostanra ebből nem maradt más, csak nagy ritkán a hétvégi közös ebéd. Meg aztán a vasárnap esti, vagy hétfő reggeli porciózás, mikor fagyis dobozba kerül a pörkölt nokedlivel. De a fagyit a dobozból én ettem meg, mikor hét közben elszomorodtam, egyedül éreztem magam, és egy kis édesség segített, hogy ne savanyodjak citromtyúkká.

Állok a lecsupaszodott kert végében. Itt a tél. Rendet kell tennem. Tavasszal úgy könnyebb lesz.
Kiszedem az egynyáriak gyökereit. Jövőre ide valami szép rózsaszín virágot teszek. Behunyt szemmel beszívom a föld illatát. A téli föld szagába beleérzem a tavaszt. Ez egy másik dimenzió. Huh! A kertem egy dimenziókapu. Nyitott szemmel tél, hunyt szem alatt tavasz. Bármikor beleléphetek, hogy otthon legyek. Aztán vissza a másik dimenzióba. Kilépek, belépek… hú, egy saját dimenziókapu! Csak nekem.

Ó, látom a kisfiamat, ahogy szalad a kutyához, aztán fordulnak, a kutya szalad hozzá. Fél délelőttöt eljátszanak így. Míg a húga be nem akar szállni, és ki nem hozza a kertbe az összes kinőtt ruháját, amit a kutyára gondol ráadni. A kutya meg csak néz a fiamra. Áhitattal vegyes könyörgés ül a szemében. Muszáj ezt most? Tényleg kistrikóban kell rohangálnia? A fiam nevet, a kutya megkönnyebbül. És rohannak, rohannak végig a kerten az egyik irányban, aztán fordulnak, és vissza. Trikóban mindkettő.

Csöngetnek. A postás. Vissza a dimenziókapun. Odabent egész lista vár az íróasztalomon. Elvinni, elhozni, beírni, átutalni, odamenni, megbeszélni.  Mindegy, megcsinálom. De, hogy valaki közben felbosszant, az tuti. Nem kell hozzá sok. Egy ideje elképesztően gyorsan ki tudnak hozni a sodromból.

Hülye hormonok! De figyelek, itt kapirgál a citromtyúk! Itt a kapuban. Ne légy savanyú nyanya! Jó, nem leszek. Ha észreveszem. De, Istenem, hányszor nem veszem észre!

Nem vagyok türelmetlen, egy fenét vagyok az! Egy csomó dologhoz van türelmem. Van a kertészkedéshez, hogy szép legyen minden, ha együtt ülünk kint tavasszal, van egy új recept elkészítéséhez, amit együtt eszünk meg, van a gyerekek gondjaihoz, a gyerekek történeteihez, a gyerekekhez, van a … na, mihez még? 

Felnőttek. A gyerekeim. Felnőttek. A kisfiam már nem rohangál a kutyával, a kislányom meg nem öltözteti hercegnőnek. De hát gyerekek! Annyiszor, de annyiszor mondok el nekik dolgokat. Amikre rájöttem az elmúlt 55 évben. Félek, hogy nem hallják.

Azt akarom, hogy nekik ne legyen olyan nehéz. Mosolyognak. – Persze, anya, jól van, úgy lesz. – Végül is tök rendes gyerekek, hagyják, hogy beszéljek. Szeretem őket. Jó fejek. Csak az a jó fejük ne lenne annyira önfej. Néha elmondom a véleményemet. Bár van, hogy nem várom meg, hogy kikérjék.
Nem, nem osztom az észt, mindenkinek a maga életét kell élnie. És a mindenkibe a gyerekeim is beletartoznak. Ők az én gyerekeim. Én meg anyám gyereke vagyok. Neki is van véleménye.  Én sem kérem túl sűrűn az övét. Mióta is? Talán, amióta észrevettem, hogy mindent, mindig jobban tud. Jobban tudja, mit főzzek, mit szeretnek a gyerekek, milyen ing áll jól a férjemnek. Hogyan neveljem a kutyát, hova tegyem a fűnyírót és ne dolgozzak annyit. Milyen hajszín állna jól nekem, mert ez csúnya. Milyen hőmérséklet legyen a házunkban, mert ez hideg. Vagy meleg. Attól függően, mit mondanak a hormonjai. Kapta a nagyanyámtól. A hormonokat is, a hozzájuk tartozó mondatokat, pillantásokat, mozdulatokat. Itt vannak bennem, a sejtjeimben, és ha nem figyelek, itt vannak a pillantásaimban és mozdulataimban.

Sok-sok régi citromtyúk figyel ugrásra, vagy kapirgálásra készen minden porcikámban. Sziasztok, tyukicák! Szórok nekik egy kis magot, megitatom, talán meg is simogatom és alaposan megszemlélem őket. Mintha közel lennének, felnagyulnának. Mégis rajtam kívül állnak.

Most nyitott szemmel lépek be a kerti dimenziókapun, megvizsgálom, mit rejt nekem. Egyedül nekem. Élvezem, hogy a dimenziókapu másik felén vagyok. A tél előtt rendet kell csinálni. Megsimogatom a gyepet. Szépen megerősödött az idén. Jövőre még erősebb lesz, még fényesebb.

A dimenziókapu innenső oldalán csend van. Puha csend. Puha, otthonos csend, amiben szinte hallottam, ahogy növekedtek a növényeim. A dimenziókapu másik oldalán ott az utca. Dudálnak. Fontoskodnak. Nyüzsögnek. Tolakodnak. Na, ilyenkor támad a citromtyúk. Ácsi! Vissza a dimenziókapun!

Hétvégén hazajönnek a gyerekek. A lányom hozza az új fiúját, a fiam a már megszokott, régi barátnőjét. Cuki lány. Még menynek is el tudnám képzelni. 

Befejezem a munkát. Végigtekintek a kerten, újra eltölt a nyugalom. Kirángattam az elszáradt gyökereket, összeszedtem minden semmire-nem-jó szármaradványt. Nyugi van. Nem kattogok. Még az sem bosszant föl, milyen hosszú a lista az íróasztalomon. Megáll körülöttem az idő. Értelmét veszti a bosszankodás. Nem hánytorgatok fel senkinek semmit. Milyen jó érzés ez.  

Talán folyton a kertben kellene lennem. A dimenziókapu másik oldalán. Ahol nincs bosszankodás, nincs harag, nincs düh. És nincs csalódás. Fékevesztett öröm sincs, csak a jó érzés, ahogy rátekintek a kertre, ahol jövőre rengeteg kék és rózsaszín virág nyílik majd. Semmi más nincs, csak a kert, csak a figyelem. Már nem gondolom, hogy nem figyelnek rám, nem hallják meg a hangomat; kivárom, mert az egyik legjobb érzés, amikor megkérdeznek valamit, és valóban kíváncsiak a válaszomra. Akkor úgy érzem, képes vagyok biztonságot és szeretetet adni. Az idősebbeknek, fiatalabbaknak, és önmagamnak is.

 A TaoMamik cikkei nem saját történetek és nem tanácsadások. Lelki segítőként tanulmányokból és saját tapasztalatokból gyűjtik össze a jellegzetes eseteket, melyeket kitalált szereplő történetébe ágyazva, okulásként, ítélkezés nélkül mutatnak meg az olvasónak.

blogbejegyzés

A 2019. december 12-i Mamik című adás

a Rádió Bézsen

Ma a Mamik népszerű sorozata, a TaoMamik Levelesládája jelentkezett, hogy választ adjunk néhány aktuális kérdésre. A műsort ITT hallgathatod meg.
Többek között beszélgettünk a WMN-ben november közepén megjelent cikkünkre érkezett kommentek kapcsán a klimax és a szex kapcsolatáról. A cikket elolvashatod ITT és ITT. A beszélgetésbe bevontuk Vályi Gábor pszichológust, szexuálterapeutát, aki a műsor készítése során technikai segítőnk szokott lenni. 

Jin Mami: Nagyon érdekes volt a férjed, mikor írtuk a cikket.
Jang Mami: Mit mondott?
Jin Mami: Nem emlékszel arra mondatára, amit akkor mondott? Azt mondta: Juj, ez nagyon jó, de ne hozzátok le a földre.
Jang Mami: Biztos azt mondta, ne materializáljuk.
Jin Mami: Igen, ezt mondta, ne materializáljátok, mert ez egy nagyon spirituális téma. És mikor jöttek a hozzászólások, eszembe jutott ez a mondat.
Jang Mami: Igen, mert nagyon szélsőséges vélemények érkeztek. Egyfelől jöttek azok a kommentek, amik arról szóltak, hogy ráismer az olvasó a gondolataira, és ez jól esik neki, a másik oldalon azonban hideg, eltávolító, a női testet, mint tárgyat kezelő vélemények is érkeztek. Mintha elég lenne a női testen bütykölni valamit, hogy a szex működjön.

Vályi Gábor:

Amikor ilyen mondatok hangzanak el, az mindig áldozathibáztatás. Az egyik felet hibáztatják vagy a kapcsolaton belülről, vagy kívülről. Bár orvosilag leírható, hogy frigid vagy impotens, de ezek pszichológiai értelemben nincsenek. Mert nincs impotens férfi, nincsen frigid nő. Az adott kontextusban, az adott kapcsolatban, az adott helyzetben frigid vagy impotens.

Továbbra is írjatok a taomamik@gmail.com címre, és hallgassátok meg a Mamik tanácsait a Rádió Bézsen!