Röpűlt felém anyám – a Mamik blogja

blogbejegyzés

A 2020. március 19-i Mamik című adás

a Rádió Bézsen

A Mamik műsora ezúttal felvételről jelentkezett. (A műsort ITT hallgathatjátok meg.)
A beköszönő:
Ma március 17-e van, egy lefertőtlenített, teljesen üres épületben vagyunk, és három adást veszünk fel egymás után, melyeket március 19-én, 26-án és április 2-án hallgathattok majd. Ahogy befejeztük a felvételeket, visszatérünk a biztonságot nyújtó otthonunkba, ahol kivárjuk ennek a különös időszaknak a végét. Most, a felvétel pillanatában Magyarországon 50 koronavírussal fertőzött betegről szólnak a hírek, a gyerekek otthon tanulnak, minket, felnőtteket arra kérnek, minél kevesebbet menjünk közösségbe, az élelmiszerboltokon és a gyógyszertárakon, (dohányboltok, drogériák) kívül az üzletek délután 3-kor zárnak. Mire hallgattok minket, elképzelhető, hogy biztonságunk érdekében újabb intézkedéseket vezetnek be majd. A társadalomban új folyamatok indulnak, sok szép és szívmelengető folyamat is, összekapaszkodás pl. a közösségi oldalakon, vagy a pedagógusok között.

A Mamik felvételeire most nem hívtunk vendégeket. Szeretnénk segíteni nektek, hogy ezekben a percekben, amikor kénytelenek vagyunk kicsit lecsendesedni, segítsünk benneteket befelé figyelni. Azokból a napi sütikből hoztunk néhány morzsát, amelyeket minden reggel fél hétkor osztunk meg a TaoMamik Facebook oldalán, hogy most kicsit részletesebben megrágcsáljuk őket. Természetesen ezúttal is keresett Zita Mami meséket nektek, minden felvételhez egyet. Hallgassátok a mait szeretettel!

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy favágó. Volt neki négy fia. Négyfelé húztak, nem volt olyan dolog, amiben egyetértés lett volna köztük. Soha nem tudtak egymással dűlőre jutni. Mindennapos volt a veszekedés köztük. Családi perpatvarukból mindig csak a szomszédok húztak hasznot. Így aztán egyre szegényebbek lettek. Olyannyira, hogy a falusiak már gúnyolódtak is rajtuk. Bolondnak tartották őket. Az apjuk látta, hogy mindennap valami vita van köztük, és egyre boldogtalanabb lett. Sokszor próbálta már elmagyarázni nekik, hogy senkinek nem használ a veszekedés, de mindhiába. Falra hányt borsó volt minden intelme, lepergett minden a fiairól, mint zsírosbödönről a víz. Az apai jó tanács egyik fülükön be, a másikon ki.
Elmegy egyszer a favágó az erdőbe fát vágni. Készít a lenyesett gallyakból egy köteget, megköti kötéllel. Feje tetején egyensúlyozva viszi a szegény öreg favágó hazafalé a rőzsét. Útközben eszébe jutott valami. Talán így visszatérítheti a fiait a jó útra. Elmosolyodott magában. Gyorsabban szedte a lábát, hogy hamar hazaérjen. Hazaérve a favágó a rőzsét kint hagyta a kertben. Fiai még nem érkeztek haza. A favágó izgatottan várta őket. Mikor a nap lebújt a hegyek mögé, a madarak fészkükbe bújtak, és előbukkant a hold, a favágó fiai egymás után értek haza. Alighogy megvacsoráztak, hívatja őket az apjuk.
Odamegy a négy fivér. Kérdezik:
– Mi az, apánk?
Erre a legidősebb fiának szól a favágó:
– Törd csak, fiam, kettőbe ezt a rőzsét!
Odalépett erre a legidősebb a köteghez, és megpróbálta kettétörni. Persze nem sikerült. Hogy is sikerült volna! Megszégyenülten ment vissza az apjához:
– Nem megy ez nekem, apám.
A favágó elmosolyodott, és mondta a második fiúnak:
– Most te próbáld meg, fiam, törd csak kettőbe ezt a rőzsét!
Ő is megpróbálta. Pont, mint a bátyja, ő is kudarcot vallott. Lógó orral ment vissza az apja elé. Így próbálta meg a harmadik meg a negyedik is. Egynek sem sikerült. Mind csüggedten ültek le a földre.
Fölállt akkor mosolyogva az öreg favágó. Kicsomózta a kötelet, amivel körülkötötte a rőzsét. Széthullottak a gallyak. Mondja akkor a fiainak:
– Fiaim, most törjétek el ezeket a gallyakat!
Odaugrik a négy fiú, felkap mindegyik egy-két gallyat, és azon nyomban eltöri. Nagy büszkén állnak apjuk előtt. Szól a favágó:
– Látjátok, míg össze volt kötve a sok gally, nem tudtátok eltörni. Külön-külön egy szempillantás alatt eltörtétek mind. Épp így győz le bármilyen ellenség titeket külön-külön. De ha együtt maradtok, összetartotok, nincs, aki legyőzne titeket.
Végre megértették apjuk intelmét a favágó fiai. Minden ellenségeskedéssel felhagytak ezek után. Békében és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

A Napi sütikkel foglalkoztunk ebben és a következő műsorokban is. Itt most egy Jang Mami sütit és egy Jin Mami sütit olvashattok az adásból.

Jang Mami: Rágod a szád rendesen.
Jin Mami: Főleg azért, mert többször előkerül ez a gondolat. Hogy amit gondolunk a világról, azt rávetítjük a másikra.
Jang Mami: De hát csak a saját szemünkön át láthatjuk a világot.
Fogalmam nincs arról, te hogy látod a világot.
(…)
Jang Mami: Ha a felém irányuló érzelem nekem kellemetlen, egyfelől az van a fejemben, hogy ezt ő megteheti, másfelől azt az érzelmet én már kipróbáltam, és tudom, hogy az kellemetlen, rossz érzés nekem. Szóval, olyan dolgot vetítek a másikra, amit már megéltem, hogy az rossz.
Jin Mami: Az elfogadhatatlan szó azt jelenti, hogy számunkra elfogadhatatlan.
Jang Mami: Minden elfogadhatatlan, ami fájdalmat okoz.

Jin Mami: Van a Fösvénynek egy monológja, aminek az a vége, hogy “Nevettek? Önmagatokon nevettek.”
Jang Mami: Nincs más kiinduló pontod, csak te magad.
Jin Mami: Mi hányszor tapasztaljuk meg, hogy tanítunk, és magunknak tanítunk?
Jang Mami: A sütik is így jönnek létre.
Jin Mami: Igen, magunknak mondjuk őket. És, mivel sokat chatelünk, egyszerre jutunk valami felismerésre.

blogbejegyzés

A 2020. március 12-i Mamik című adás

a Rádió Bézsen

Dr. Faragó Csilla orvos-természetgyógyász visszajáró vendége a Mamik műsorának. Pár hónapja hívtuk meg, hogy a tavaszi tisztítókúrákról beszélgessünk, de azóta nagyot változott a világ a koronavírus miatt. Mivel Faragó doktornő eredetileg infektológus orvos, alaposan kikérdeztük a jelenlegi járványokról. A kérdés az volt, hogyan tudunk higgadtan és szakszerűen mindent megtenni egészségünkért. Az adást ITT hallgathatod meg.

A mese, ami az adásban elhangzott:

 Élt egyszer egy ember, aki imádta a mangót. Semmi nem pótolhatta számára a fenséges gyümölcs ízét, és mangófüggősége odáig vezette, hogy egy napon elhatározta, megszerzi magának a környék legzamatosabb gyümölcseit. Felmászott hát a legmagasabb fára, melynek tetején a nap érlelte mangók hívogatóan sárgállottak. Nem érdekelték az alacsonyabban csüngő gyümölcsök; neki a legérettebbek kellettek – azok, amelyek a hatalmas fa legfelső ágairól mosolyogtak le rá.
És csak mászott és mászott felfelé, egészen addig, amíg már nem maradt ág a feje fölött. Meg is szerezte a finom gyümölcsöket, csakhogy volt egy igen nagy probléma: lemászni már nem tudott. Rettegett a magasságtól, és a fenti vékony ágakon hamar elszállt minden biztonságérzete.
Egyre fokozódó kétségbeesésében elkezdett hát segítségért kiáltozni, és szerencséjére nem is hiába tette, mert a faluból többen is odasiettek. Próbálták biztatni, hoztak létrát, kötelet és mindenféle eszközöket, de emberünknek sehogy sem sikerült lejjebb jutnia. Csak arra vágyott, hogy valaki lehozza már végre, de túlságosan félt a magasságtól.
Hamarosan már egész sokan gyűltek össze a nagy fa alatt: voltak, akik kiabáltak, mások jajongtak vagy fel-alá futkosva próbáltak tenni valamit, és persze volt olyan is, aki csak bámészkodni ment oda. Aztán egyszer csak egy csendes, nyugodt ember érkezett. Sokan ismerték a faluban, bölcsnek és megfontoltnak tartották. Sokak problémáját oldotta már meg, ezért a fa alatt összegyűlt tömeg kíváncsian várta, most mit fog tenni.
A bölcs ember nem szólt semmit, csak felnézett a fára, egy pillanatra elgondolkodott, majd lehajolt egy kőért. A többiek dermedt tekintettel meredtek rá – most vajon mi fog következni? A bölcs ember pedig anélkül, hogy egy szót is szólt volna, célzott, majd megdobta a kővel a fán rekedt férfit. Szerencsétlen nagyon ideges lett odafenn: „Te jó ég, mit csinálsz?? Meg akarsz ölni??!!”
A bölcs ember azonban nem szólt semmit, csak fogott még egy követ, és még erősebben vágta a másikhoz, akit még jobban elöntött a düh és a bosszúvágy: „Ezért meglakolsz, Te őrült, csak kerüljek le innen!!” És amikor egy újabb kemény kő csapódott be, a férfinak teljesen elborult az agya, és már semmi más nem számított, csak az, hogy elégtételt vegyen támadóján. Ekkor mindenki megdöbbenésére félelmét leküzdve elindult a fáról lefelé. Újabb kő érkezett, ő pedig még elszántabban mászott lejjebb és lejjebb, hogy jól helyben hagyja az öreget.
Nagyon hamar le is jutott, de amikor a haragtól elvörösödött fejjel kereste a falu bölcsét a tömegben, már nem találta őt. „Hol van ez az idióta? Csak kerüljön a kezem közé, nem fogja megköszönni, amit kap!” – ordította szinte önkívületi állapotban, mire a tömegből valaki válaszolt: „Elég bölcs volt ahhoz, hogy ne várja meg, míg leérsz.”
A férfi még mindig tajtékzott a dühtől, ám ekkor hirtelen rádöbbent, hogy a bölcs ember valójában nem is ártott neki, hanem megmentette az életét. Senki sem tudott rajta segíteni, ez az ember pedig rávette, hogy a legtöbbet hozza ki önmagából, és a saját erejét és képességeit használva kikerüljön az életét veszélyeztető helyzetből. Egyedül ő nyújtott valódi segítséget.

Jin Mami: Sok mindenről szól ez a mese is. Tudunk segítséget nyújtani a másiknak, de helyette nem tudunk cselekedni. Ez az egyik. És sok minden szól a biztonságérzetről. A bizonytalanságról és a biztonságról. Meg, persze, a félelemről.
Jang Mami: Hogy jól mérjük-e fel a helyzetet, amiben vagyunk.
Jin Mami: A jelen helyzetben sokan bizonytalanok vagyunk, mert percről percre változnak a tudósítások.

Dr. Faragó Csilla:

Semmilyen specifikus óvintézkedést nem igényelne a koronavírus, mint egyéb más cseppfertőzéssel terjedő vírusos megbetegedés. (…)
El kellene kezdeni egymás felé fordulni, egymást segíteni.
Ki lettünk zökkentve a komfortzónánkból. De például a karantént komolyan kell venni. Van jelentősége. Felelősségeteljességre nevelne, ha odafigyelnénk.

Aktuális, blogbejegyzés

Citromtyúk mobilozik

Ez az írásunk 2020. március 4-én jelent meg a WMN Magazinban. Itt kisebb változtatásokkal közöljük.

Felszállok a metróra és körbenézek. Senki nem néz vissza rám. Már nyúlok is a zsebem felé, hogy megbizonyosodjak, nekem is megvan a mobilom. Bármi történhet, ott van. Elérhetnek, és én is elérhetek bárki mást. Üzenhetnek nekem, és én is üzenhetek másnak. Ráadásul akármikor. Abban a pillanatban, amint eszembe jut, hogy üzenjek, megtehetem. 

Amint a kezem végigcsúszik a telefonomon, kicsit megnyugszom, jó érzés a tudat, hogy velem van. Az ujjaim megtapadnak a szilikon borításon, és újabb gondolat fészkeli bele magát a fejembe: lehet, hogy történt valami fontos az elmúlt pár percben? Megnézem. Előveszem a telefont, feloldom a képernyőzárat. Nem történt semmi. Nem keresett senki. Nem is üzent senki. Megnyugodhatnék, hiszen a dolgok mennek a maguk rendje szerint. De azért a kisördög ott motoszkál: biztos, hogy nem történt semmi? Kinyitom a chatprogramot. Ott sem üzent senki. Na, jó, akkor elteszem. 

Visszacsúsztatom a zsebembe, de, mintha épp megrezdült volna. Talán egy levél. Megint kihúzom a zsebemből. Óh, igen, jött egy levél. Csak egy senkit nem érdeklő hirdetés. Mindegy, ha már elöl van, megnézem, mi a helyzet a facebookon. Milyen cuki ez a cicás videó. Végigpörgetem a hírfolyamot.

Le kell szállnom. A telefont visszacsúsztatom a zsebembe. Majd, ha átszállok a másik metróra, írok Sárinak, hogy majd este írok neki. … Leolvad a mosoly a képemről, meghökkenek a saját gondolatomon. Írok neki, hogy majd írok neki? Hát, majd írok neki, és kész. 

Kati néni a szomszédból szóba elegyedik velem a postaládák előtt. Azt meséli, kapott az unokájától egy csilivili telefont. Majd legközelebb előveszi, megmutatja, mert különben a fiókban tartja, hogy ne porosodjon. Azt meséli, sokat kínlódik vele, mert nincs rajta gomb. És a fényes képernyőn kell eltalálnia a számokat. Míg előkotrom a levélláda kulcsát, gyorsan azt is elmeséli, hogy de különben meg rettenetes, hogy mit csinálnak ezekkel az új telefonokkal a fiatalok. Csak azt nyomkodják. Felszáll a buszra, és mind nyomkod.
– Hát, ezeket a modern telefonokat már nem csak telefonálásra használják… – próbálkozom.
Kati néni azonban félbeszakít, hogy őt az nem érdekli. Ő telefonálni szokott a telefonon. Az összes többi dolog nem érdekli, az marhaság.
– Nem értek egy szót sem belőle. Még, ha magyarul van akkor sem. Dehogy tanulom meg. A telefonon telefonálok, aztán kész. – helyeslő pillantásra vár, de inkább lesütöm a szememet. Kioktatni nem akarom, egyet nem tudok vele érteni. Inkább megdicsérem a kutyája, Bibi frissen kozmetikázott frizuráját. Bibi csóvál, Kati néni elmosolyodik, megfogja Bibi pórázát, és elindulnak egy telefonmentes sétára. 

A konyhában töltőre teszem a telót. A pulton kitámasztom, hogy könnyen rálássak, és főzés közben meg tudjak nézni egy-két videót. Azt olvastam, a főzés is lehet az énidőm. Na, jó, hát akkor legyen nekem énidőm. Csak valami szerelmes ezo-pszicho mozi közben el ne sózzam a levest. Jaj, meg Sárinak akartam írni. Előbb küldök neki egy képet.  A zöldségekről. Egy képet a pucolás előtt, egyet pucolás után. De tök jó lett.

Kiteszem az instára is. Valami filterrel. Meg a facebookra. Na, valami oltári filter kellene. És most Sárinak egy szelfit. Matricával. Nyuszifülekkel. Vagy cuki orral. Vagy inkább a Star Warsos matricát tegyem rá?

Mindet elküldöm. Na, közben haladjunk a főzéssel is! Sosem leszek kész. Milyen lesz vajon holnap az idő? Megnézem. Mennyi felhőt mutat! A kutyamindenit. Tényleg, a kutya! Nem hoztam neki kaját. Leszaladok főzés után. Csak előbb megkeresem a videót, amit Janinak ígértem. Jött egy levél. Majd megnézem később. Nem! Most! Hol a bors? Huh! Sosem érem magam utol. De, de, koncentrálok. huh, a fene, Sári nem válaszol… online van, de nem válaszol. Megkeverem a levest.

Holnap a nénikémmel találkozom. Nagyon kell majd figyelnem, ki nem állja, ha a telefonommal babrálok. Ha csak rápillantok, beindul a lavina: – Jaj, te is csak nyomkodsz. Egy percet nem vagy képes a telefonod nélkül lenni? Figyelj már rám egy kicsit! Elmúltál negyven. Harminc évet remekül leéltél mobiltelefon nélkül, mi a fenét csinálsz folyton, édes lányom!
Elkerekedett szemekkel nézek majd a nénikémre. Tényleg. Harminc évig jól megvoltam mobilozás nélkül. De hát csupa jó dologra használom. Ott vezetem a naptáramat. Az ébreszt, méri hány kilométert nordicoztam, a mobilon intézem a banki átutalásokat, azon gongat a meditációs applikációm. Jó, néha játszom is. Van egy egész csomó akváriumom, amiben beszélő halak vannak. Húúú, az nagyon vicces. Vicces dolgokat mondanak a halak. Három éve gyűjtöm az akváriumokat. Fontos, hogy minden nap megnézzem, mi van velük. Nehogy valamelyik akváriumban kipusztuljanak a halak. Azt nem bocsátanám meg magamnak. Szegény halak.  … Hogy mi? Milyen halak? Jesszusz!

Megrökönyödöm.. Rajzolt halak. A rajzolt halak nem pusztulnak el. Miért aggódom? Mert három éve játszom egy játékkal, és temérdek órát töltöttem vele? Attól még azok rajzolt halak. 

Most is, mikor elrohantam  otthonról, automatikusan cselekedtem. Táska, pénztárca, kulcs, telefon. Néha zavar keletkezik a rendszerben, múltkor a munkahelyemen jöttem rá, hogy nagy valószínűséggel nem zártam be a lakást, ráadásul a kulcs sehol!  Tizenegykor villant be, én nyolckor már dolgoztam. Ebédszünetben elkéredzkedtem, persze más indokkal, nehogy azt higgyék, hogy teljesen hülye vagyok. Rohantam, az ajtó zárva volt, a kulcs egy másik zsebben, mint ahova tenni szoktam. Szóval, bármennyire figyelmetlen vagyok, győz az automatizmus, mindent csinálok, ahogy kell, pánikra semmi ok.

Aztán rohantam tovább, a nagynénémhez indultam, egy Budapest melletti városkába. Arra gondoltam, végre kicsit naposabb az idő, sétálunk majd a Duna mellett, magunkba szívjuk a víz illatát, én a kezemet is belemerítem a vízbe, hogy ne csak lássam, hanem minden érzékszervemmel élvezzem.
Büszke voltam magamra, hogy nem hagytam otthon a csokit és a vizet, amit a vonatra szántam magamnak, és tudtam, délben meg már ott lesz a finom ebéd. A vonatról elém tárult az ébredő mező, érezni lehetett a reményt, idén is eljön a tavasz. A zsebemhez kaptam, hogy lefényképezzem a tájat, hadd legyen ez a háttérképem ebben a hónapban a facebookon. A telefon…nem volt a helyén… Jeges rémület futott végig rajtam, a tarkómon különös bizsergés, a mellkasomban nyomás, a fejemben üresség volt. Szédülni kezdtem. Aztán eszembe jutott a kulcsos történet. Elővettem a táskámat, a kabátomat, és szépen, nyugodtan végignéztem mindent. Itt kell lennie!
De nem volt, Se a zsebekben, se a táskában. Mindent szisztematikusan kipakoltam az ülésre, még ki is ráztam a táskámat…semmi.
Szemben egy férfi felcserélte az olvasást a helyzetgyakorlatom megtekintésével. Levette a szemüvegét, eltette a könyvét, és nézte a jelenetemet, ami a valóságos rémülettől nyilván átütően tehetségesre sikerült. A rémületet felváltotta a fájdalom, majd a gyász. Aztán megpillantottam magam mellett a táskámból kipakolt kupit. Használt zsebkendők, üres rúzsos henger, kifolyt toll, uzsonnás zacsi. Ezeket talán nem pakolom vissza… Elkezdem összeszedni a szemetet, betömködtem a kupé apró szemetesdobozába. Egész könnyű lett a táskám. Megérkezem. Akár egy halálraítélt, megadtam magam. Odanyújtottam meztelen nyakam a telefonnélküliségnek.
És aztán? Aztán mi történt? Megebédeltem, beszélgettem a nagynénémmel. Sétáltunk is a napsütésben. Délután még néhányszor a zsebemhez nyúltam, ha le akartam fényképezni valamit, aztán inkább a szememmel fényképeztem, és az emlékeimet a retinámba égettem. Este értem haza. Biztosan sok üzenet jött. A telefonom közben lemerült. Levettem a polcról a töltőt. Aztán visszatettem. Majd holnap feltöltöm. Most becsukom a szemem, és megnézem az emlékeimet.

TaoMamik cikkei nem saját történetek és nem tanácsadások. Lelki segítőként tanulmányokból és saját tapasztalatokból gyűjtik össze a jellegzetes eseteket, melyeket kitalált szereplő történetébe ágyazva, okulásként, ítélkezés nélkül mutatnak meg az olvasónak.

blogbejegyzés

A 2020. február 27-i Mamik című adás

a Rádió Bézsen

Bokor-Bacsák Györgyi szomatopedagógus, logopédus volt a Mamik vendége, aki kollégáival az Egysimaegyfordított Egyesületben érzékenyítő programokat szervez ép (sima) gyermekeknek, és sérült (fordított) gyermeket, vagy felnőttet nevelő, ellátó szülők számára indított csoportos foglalkozásokat. A Mamik esélyegyenlőségi sorozatában ezúttal a gondoskodó hozzátartozókkal is foglalkoztunk, akiknek ritkán van alkalmuk megosztani nehézségeiket sorstársaikkal. A műsort ITT hallgathatod meg.

A műsorban elhangzott mesét pedig itt olvashatjátok:
Gerstmayer Beáta: Az állatok üzenete
Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy szegény ember. Olyan szegény volt, hogy nem volt egyebe, csak egy gebe lova és 7 gyermeke. A legkisebb fiú reggeltől estig a lovacskával játszott, etette, itatta, más gyerekekkel nem is értett nagyon szót.
Egy napon, mikor hajnalban az istállóba ment, a ló váratlanul nevén szólította. A kisfiú nagyon meglepődött ezen a csodán, édesapjáért szeretett volna kiáltani, de a csodálkozástól egy hang sem jött ki a torkán. A ló pedig beszélni kezdett hozzá:
– Ne ijedj meg tőlem, kisfiú, hiszen nem csoda történt. Mi most a szeretet nyelvén beszélünk!
Szeretném bemutatni neked néhány barátomat, akik a segítségedet kérik.
Erre a beszédre a kisfiú csodálkozása még nagyobb lett, de a kíváncsiság hajtotta és bízott öreg lovában. Felpattant a ló hátára és elindultak a falu határában.
Nemsokára elértek a folyó partjához. A nádas mellett várták már őket a lovacska barátai: a földikutya, a méhecske, a kerecsensólyom és a dunai galóca, aki a vízből dugta ki fejecskéjét. Az állatok vidáman üdvözölték a lovat és a kisfiút, aki kíváncsian szállt le a ló hátáról és az állatok közé ült a fűbe.
– Ők az én barátaim – kezdte a ló – Hamarosan messzi útra kelnek, de még előtte valami nagyon fontos üzenetet szeretnének neked átadni.
Először a dunai galóca, a folyó szépséges hala szólalt meg:
– Régóta élek családommal ebben a folyóban, most azonban új otthont keresünk. Az emberek a vizeinket beszennyezik sok palackkal és zacskókkal. Nem jutunk tiszta vízhez. Kérlek kisfiú, mondd meg az embereknek, hogy tartsák tisztán a folyókat, hogy sok halacska ficánkolhasson benne!
A hal után a földikutya szólalt meg:
– Az én otthonom a föld, a rét. Nem találok helyet már magamnak, mert mindenhol betonházak állják utamat. Kérlek téged, mondd meg az embereknek, hogy ne vegyék el tőlünk a réteket, földeket!
A kerecsensólyom ekképpen folytatta:
– Az én otthonom az fás legelő, ez adja a táplálékomat is. Most már viszont annyira éhezem, hogy messzi tájakat kell keresnem, ahol még van legelő és étel is számomra. Pedig hajdanán az emberek tiszteltek engem. Kérlek, mondd meg nekik, hogy ne vágják ki a fákat, ne vegyék el a táplálékom!
A méhecske zümmögését is értette a kisfiú:
– Én szorgos méhecske vagyok, én készítem az embereknek a mézet, és közben vidáman szállok virágról virágra. Mára azonban nem merek lepihenni a virágokon, mert az emberek befújták őket gyomirtószerekkel. Nem találom a rokonaimat és a barátaimat sem. Éppen ezért én is elhagyom az otthonom, hátha máshol szerencsével járok. Mondd meg kisfiú az embereknek, hogy ne permetezzék ezekkel a szerekkel a növényeket!
A kisfiú szemébe könny szökött. 
– Én csak egy szegény kisfiú vagyok, hogyan is hallgatnának rám az emberek?
Barátja, a ló így válaszolt:
– Azok a gyerekek, akik értenek a szeretet nyelvén, csodákra képesek. Nem kell más, csak hit, akaraterő és szeretet.
A kisfiú ígéretet tett az állatoknak, és azóta is ezt az üzenetet adja tovább az embereknek.
Talán már te is hallottál róla…

Jin Mami: Amikor elkezdtem a Színművészetin tanítani, mint beszédtanár, az volt a ismertető jelem, hogy a beszédet mozgással együtt tanítottam. És a mai vendégünkről is hasonlót képzelek. Két olyan szakmája van, amit sokan külön űznek, de egybe fonva egészen különleges dolgot alkot. Logopédus és szomatopedagógus.
Jang Mami: Na, jó, de öööö ez mi?
Bokor-Bacsák Györgyi: A gyógypedagógiának számos ága van, ez a mozgáskorlátozott emberek élethosszig tartó segítése pedagógiai és terápiás módszerekkel.

Bokor-Bacsák Györgyi:

Az integráció az, hogy kinyitjuk az iskola ajtaját, és, aki be tud jönni, az bejöhet. Viszont nagyon kevés segítséget kap. Itt azon múlik a csatlakozása, hogy a fogyatékkal élő mennyi energiát tesz abba, hogy csatlakozni tudjon. Az inklúzió ennél több. Az inklúzióért mindannyian felelősek vagyunk. Simák és fordítottak egyaránt.
Az a célunk, hogy ne válassza el a gyerekeket az, hogy képesség vagy futási sebesség közötti különbség van közöttük. Az emberségük, a gyerekségük kösse össze őket. Nem részvét kell, hanem részvétel.



blogbejegyzés

A 2020. február 20-i Mamik című adás

a Rádió Bézsen

A Mamik mai vendége Gáspár Melinda volt, aki a saját maga által kifejlesztett és alkalmazott technikával esztétika tetoválásokat készít. Balesetből, betegségekből adódó torzulások, műtétekből, égési sérülésekből származó hegek elfedésével javítja a betegek életminőségét, hogy újra olyannak láthassák magukat, mint sérüléseik előtt. Orvosokkal dolgozik együtt, szinte a világ minden táján tartja mesterkurzusait. Bár nemzetközi sajtójelenléte intenzív, magyar médiumban a Mamik műsorában szólalt meg először. A műsort ITT hallgathatod meg.

A műsorban elhangzott mesét itt olvashatjátok:
Franz Kafka, aki egyébként sosem nősült meg és nem is voltak saját gyerekei, egyszer Berlinben találkozott az utcán egy zokogó kislánnyal. Odalépett hozzá és megkérdezte tőle, hogy miért sír. A kislány azt válaszolta, azért, mert elvesztette kedvenc babáját. Kafka és a lány elkezdték együtt keresni a környéken a játékot, de sajnos nem jártak sikerrel. Kafka azt mondta, találkozzanak másnap is és folytassák a keresést.
Másnap, amikor továbbra sem találták a babát, Kafka elővett a zsebéből egy levelet, amiről azt mondta, a baba üzenete. Ez állt benne: “Kérlek, ne sírj, elmentem világot látni. Minden nap írok neked és beszámolok a kalandjaimról.”
Kafka élete végéig minden áldott nap találkozott a lánnyal és újra meg újra felolvasott neki egy-egy levelet, amelyben a baba “beszámolt” a kalandjairól. A kislány nagyon boldog volt és izgalommal várta mindig a találkozást és a híreket szeretett babájától.
Aztán egy nap Kafka egy babával érkezett a találkozóra, amit egy levél kíséretében átadott a kislánynak. A levélben pedig az állt: “Megérkeztem”.
A lány azt mondta, ez nem az ő babája, az ő babája másképp nézett ki. Kafka átadott egy másik levelet is: “Az utazásaim megváltoztattak engem.”- A kislány átölelte a babát szeretettel és hazavitte.
Évekkel később, amikor lányból nő lett, a babában talált elrejtve egy levelet. Az aprócska papíron Kafka kézírásával ez szerepelt: “Van, hogy amit nagyon szeretünk elveszítjük, de a végén a szeretet mindig visszatér, csak másként vagy más képében.

Jin Mami: Nagyon szép mese. És az jutott eszembe, hogy mi sokat foglalkozunk a klimaxszal.
Jang Mami: Elkerülhetetlenül sokat foglalkozunk vele.
Jin Mami: Igen, de a sorstársainkkal is. És eszembe jutott, hogy milyen sokat változik a testünk egész életünk során, és most is van egy nagy változás. De ezek a változások napról napra történnek. Ez szép is, megdöbbentő is. Te is szoktad mondani, hogy minden nyomot hagy a testünkön.
Jang Mami: Minden nyomot hagy rajta.
Jin Mami: Ezekben a változásokban benne van az egész életünk. Ezek lassú változások. De vannak gyors változások. Balesetek, betegségek, amik szintén nyomot hagynak a testünkön. Ezek a változások gyakran feldolgozhatatlanok.

Gáspár Melinda:

Nagyon sok munkám van benne. Rengeteg szorgalom kell hozzá. Az én életem erről szól. Nem 8 órában, hanem most már 24-ben. Ebben gondolkodom, ez az életem. El sem tudnám képzelni a munkám nélkül az életemet.

blogbejegyzés

A 2020. február 13-i Mamik című adás

a Rádió Bézsen

Megnéztünk két jelentős dokumentumfilmet, a Rézangyalok és a Panoráma című műveket. (a bejegyzés végén te is megnézheted a filmeket) A téma összecseng azzal a gondolattal, amit múlt héten a levelesládában fogalmaztunk meg: hogyan gondolkodunk az esélyegyenlőségről? A mai vendég, Sívó Júlia, a filmek szerkesztő-vágója volt, aki a filmben szereplők megrázó történeteiről is mesélt. A műsort ITT hallgathatjátok meg.

És a mese, ami elhangzott a műsorban:

TEREBÉLYES HULLÁMOK 

A Meidzsi-korszak elején élt egy híres birkózó, akit O-naminak, Terebélyes Hullámoknak hívtak. O-nami mérhetetlenül erős volt, és ismerte a birkózás művészetét. Amikor zárt körben birkózott, még a tanítóját is megverte, de ahogy közönség elé lépett, olyan bátortalan lett, hogy még a saját tanítványai is földhöz vágták. O-nami úgy érezte, hogy egy zen mester segítségét kell kérnie. Hakuju, a vándortanító, egy közeli kis templomban szállt meg, ezért O-nami elment hozzá, hogy elmésélje neki bánatát. – Szóval, Terebélyes Hullámok a neved. Maradj itt a templomban éjszakára – tanácsolta neki a tanító. – Képzeld el azt, hogy hatalmas hullám vagy, nem pedig ijedős birkózó. Te vagy a terebélyes hullám, amely elsöpör és elnyel mindent, ami az útjába kerül. Cselekedj így, és akkor te leszel az ország legjobb birkózója! A tanító visszavonult. O-nami leült meditációba, és megpróbálta elképzelni magát, mint hullám. Kavarogtak a gondolatok a fejében. Majd fokozatosan érezni kezdte a hullámokat, amelyek az éjszaka folyamán egyre nagyobbak és nagyobbak lettek. Elsöpörték a virágokat a vázákban, még a szentély Buddháját is elöntötték. Hajnal előtt a templom már nem volt egyéb, csak egy határtalan tenger áradása és apadása. Reggel a tanító O-namit meditációban találta, bágyadt mosollyal az arcán. Megveregette a vállát.
– Most már semmi sem háborgathat téged – mondta a tanító. – Lám, te vagy a terebélyes hullám, mely elsöpör mindent az útjából. – O-nami aznap elindult egy birkózó-versenyen, amit megnyert. Többé nem akadt senki sem Japánban, aki legyőzte őt. 

Jin Mami: Eszembe jutott egy gyakorlatom. Ez egy érzékenyítő gyakorlat. Nagy döbbenetet szokott okozni olyanokban, akik el sem tudják képzelni, hogy az ő világukon kívül milyen helyzetek vannak még. A játékosok egy sorban állnak a startvonalnál, és mindegyikőjük húz egy sorsot. Van, aki gazdag családban él értelmiségi szülőkkel, van, aki lakótelepen, szakmunkás szülőkkel, egészen odáig, hogy van, aki a falu végén él, és nagyon szegény. A másik oldalon állok én, aki kérdéseket teszek fel. Például azt, hogy teljesülhet-e a kérésed, ha te karácsonyra laptopot szeretnél ? Ha igen, akkor előre léphetsz egyet. Vagy például az, hogy ha kosárlabdázni szeretnél átjárni a szomszéd faluba, akkor azt meg tudod-e tenni. És egy kedves hölgy ismerősöm az egyik kérdésnél először csak értetlenkedett, és azt mondta, hogy hiszen csak szándék kell, és akkor bármit meg lehet valósítani. Aztán, mikor felfedtük, ki milyen sorsot húzott, derült ki, milyen akadályokat kell az egyes játékosoknak legyőzniük.
Az előző műsorban már érintettük az esélyegyenlőség kérdését, és ebben a műsorban valóban azzal is foglalkozunk.

Sívó Júlia:

Ez egy ördögi kör. Azért csináljuk, hogy érzékenyítsünk, fontos témákkal igyekeztünk egész életünkben foglalkozni, és úgy bemutatni problémákat, hogy a nézők értsék a másik oldalt, a másik oldalon lévők gondolatait is, csak nagyon kevés ember látja a filmeket.

blogbejegyzés

A 2020. február 6-i Mamik című adás

a Rádió Bézsen

Ma a Mamik népszerű sorozata, a TaoMamik Levelesládája volt soron. Ez az adás minden hónapban jelentkezik, hogy választ adjon azokra az önismereti, spirituális, praktikus kérdésekre, melyekre csak az igazi mamik tudják a választ!
Az adást ITT hallgathatod meg.

Jang Mami pulcsijának színkódja: #D1BB59

Jin Mami: Ma azokkal a levelekkel foglalkozunk, amiket a napi sütikre írtatok. A sütik azok a mondatok, amiket a tanításaink során használunk, amik a tanítások során kristályosodnak ki, és minden reggel pontban fél 7-kor kiteszünk a facebook oldalunkra. És amit aztán lehet egész nap rágcsálni.
Jang Mami: Egész nap lehet rágcsálni, de az benne a vicces, hogy több helyen használják a süti szót, és például, ha egy honlapon kell elfogadnod a sütit, az információcsomagot jelent. És belegondolva, a mi sütijeink is információcsomagok. Amiket egész nap rágicsálhatsz.
Jin Mami: Hozzáfűzi mindenki a saját történeteit, és ebből von le következtetéseket.

Jin Mami: Ezt a levelet is most kaptuk.
Kedves Mamik!
Vannak olyan sütik, amik nagyon megérintettek engem, ezért olvasom őket minden reggel. Vannak néha olyanok is, amik nagyon alap dolgokat mondanak, már-már nekem kicsit viccesek. Pl. ez is az volt: 
A tanulás a létező megismerése. Jin Mami 
Hát… mi más lenne a tanulás? Ez miért nagy felfedezés?? Én is mondok egyet: ha bekötöd a cipődet, akkor be lesz kötve. Jó volt?
Szóval, bírlak benneteket, de azért…
Dorci
Jang Mami: Hát, kioldódik az a cipőfűző időnként.
Jin Mami: Itt nem feltétlenül arra gondoltam, hogy létezik a Mars, és a csillagászat oktatásban ennek megismerése a tanulás, hanem, hogy itt önismereti kérdéseket és nem közismereti kérdéseket vizsgálunk.
Jang Mami: Itt ugyanaz történik, mint egy meditációs folyamat alatt, megpróbáljuk a fátylakat ellibbentgetni. A figyelmünkkel afelé haladunk, hogy minél inkább úgy lássuk a dolgokat, ahogy azok vannak. Ezt mondatot nagyon sokszor szoktuk mondani.
Jin Mami: És ez is lehetne egy cipőfűzős mondat, de nem az.
Jang Mami: Ha az ember nem kezd el gyakorolni, egy kicsit másképpen figyelni, na, akkor lesz belőle cipőfűzős mondat. Minden héten, minden hónapban ér taiji közben is meglepetés. Olyan, amire addig nem láttam rá. És fogalmam nincs, mi lesz a következő, amire ráismerek, mert, ha tudnám, mi az a lépés …
Jin Mami: Akkor már mindent tudnál. Megvilágosodott lennél.
Jang Mami: Úgy haladok előre, hogy fogalmam nincs, milyen mélységeket vagy magasságokat fogok megtapasztalni. Csak azt tudom, hogy az út, amin megyek, az maga is érdekes. Maga az út az, amiért csináljuk az egészet.

blogbejegyzés

A 2020. január 30-i Mamik című adás

a Rádió Bézsen

A Mamik vendége Méhes Csaba pantomimművész volt, a 25 éves Méhek zenekar alapítója, akinek meghatározhatatlan műfajában az egyedüli biztos pont a szórakoztatás. Műsoraiban a test, ritmus, zene válik eszközzé ahhoz, hogy mosolyt csaljon a gyerekek és felnőttek arcára. A műsort ITT hallgathatjátok meg.

És íme a mese, ami elhangzott az adásban:

Soren Kierkegaard filozófus egy alkalommal elmondott egy történetet egy cirkuszról, ami kigyulladt. A cirkuszról átterjedt a tűz a környező mezőkre is, és már a közeli falut is veszélyeztette.
A cirkuszigazgató, aki látta, hogy a falu elpusztulhat lakóival együtt, ha valaki nem figyelmezteti őket, megkérdezte, ki tudna elmenni, hogy figyelmeztesse őket. A bohóc felpattant a biciklijére, és úgy, ahogy volt, kifestve, jelmezben, lekarikázott a domb aljában levő faluba.
– Mentsék az életüket! Mentsék az életüket! Tűz közeledik, és a falu le fog égni! – kiáltotta, ahogy végigkerekezett a falu utcáin. – A falu le fog égni! Mentsék az életüket!
Kíváncsi falusiak jöttek elő a házakból, boltokból, és a járdán gyülekeztek. Visszakiabáltak a bohócnak, nevettek, és megtapsolták az előadást. Minél kétségbeesettebben kiáltozott a bohóc, annál jobban tapsoltak a falusiak.
A falu leégett, és sokan odavesztek, mert senki nem vette komolyan a bohócot. Végül is ő csak egy bohóc volt.

Jin Mami: Tudod, milyen gyengéd szálak fűznek a cirkuszhoz. De téged kevésbé.
Jang Mami: Az unokámmal azért szívesen elmegyek.
Jin Mami: Mennyi mindenre rávesz ez a gyerek. A királylányságra, a csillogós cipőkre, a bohócra, a cirkuszra. És? És?
Jang Mami: Hát, felfedeztem, hogy tényleg!
Jin Mami: Igen?
Jang Mami: Mit igen? Mit vársz, mit mondjak?
Jin Mami: Hogy milyen új érzelmek születtek a szívedben a cirkusszal kapcsolatban.
Jang Mami: Elfogadós.

Méhes Csaba:

A felnőtt közönségnek talán nagyobb szüksége van a nevetésre, mint a gyerekeknek, mert a gyerekek még önmaguktól játszanak. Ők a játékban élnek. A gyerek még egy áldott állapotban van. Van egy elképzelt világa, amiben eljátszik, amiben lubickol. A felnőtt már megkérgesedett. Nehezebb feltörni, de fel lehet. És nagyon hálásak a felnőttek, mikor látnak egy olyan előadást, amin felhőtlenül kacaghatnak, és nem érzik magukat feszélyezve, és nem kell megfelelni semminek, hanem nevethetnek és játszhatnak.

blogbejegyzés, Magunkról

Citromtyúkot kileli a hideg

Ez az írásunk 2020. 01. 26-án jelent meg a WMN Magazinban. Itt változtatás nélkül közöljük.

Majd megfagyok a buszmegállóban. Nem hoztam kesztyűt. Indulás előtt csak kinéztem a szoba ablakán, szikrázóan sütött a nap. Magamra kaptam a kabátot, felmarkoltam a szatyromat, és indultam, nyomás, nehogy elkéssek. Aztán az utcán már megértettem, nem véletlenül csillogott olyan szikrázóan a víz a pocsolyában. Nem víz volt, hanem jég. Ropogós, hideg jég, amit a metsző szél barkácsolt gondos türelemmel minden egyes pocsolya szélétől egészen a közepéig. A jeges szél most a kezemet vette célba. Dugdosni kezdtem előle. Behúztam a kabát ujjába, majd a zsebemben igyekeztem elrejteni. Esélytelenül.

Mindig elhitetem magammal, hogy nekem aztán nincs, ami ártson. Se jég, se tűz. Össze is égeti a sütő minden alkalommal a kezemet, amikor kesztyű nélkül nyúlok bele, hogy megbökdössem a félig sült húst a tepsiben. Ott sorakoznak végig a csuklóm fölött a sütő szélének nyomai. De a jég meg a meleg csak átmeneti kellemetlenséget okozó támadók, nem úgy, mint az idő. A sütő okozta égési sebeket bekenegetem, és a seb szépen elmúlik. Ha a hideg csípi ki a kezemet… na, azt is bekenegetem. Közben várom a nyarat. Nagyon várom a nyarat, hogy ne kelljen zsebre dugnom a hidegben jéggé fagyott ujjaimat.

Az idő azonban alattomos. Előle nem tudom kabátujjba rejteni a kezemet.

Az idő nem a nyílt utcán közlekedik, nem jön velem szembe. Kicselez, a spájzban támad, meg a tükörben. Na, meg Petike köszönésében. – Csókolom!  A pesti buszra tetszik várni a néninek? – meghökkenek. A micsoda? Tetszik várni a kicsodának? A néninek? Jámbor ábrázatom egy pillanat alatt jéggé fagy. És erről sokkal kevésbé tehet a szél és a hideg, mint az igazán jól nevelt Petike kérdése. Petike és köztem negyvenvalahány év van. Miért ne lennék neki néni? Egyáltalán… mióta vagyok én néni? 

Egy esküvői buliban tizenöt éve, amikor szomorúsággal vegyes mosollyal néztem a menyasszony befűzött derekát, valaki azt mondta rám, „ott, az a kék ruhás lány”. Először nem tudtam, kire érti… Mostanában megfigyeltem, ha egész rövidre vágatom a hajam és frissen van festve, a boltokban tegeznek. Elég egyetlen centiméter növekedés, már magáznak.

Persze az embert nagyon sok néven szólítják életében. Kislány, lány, csaj, bige, spiné, nőci, kishölgy, nő, hölgyemény, nőszemély, hölgy, asszony, asszonyság, néni. Valószínűleg mindegyik voltam már. Ilyesmi a sorrend, na, de már most a végén tartok?

Petikével felszállunk a pesti buszra. Petikével, aki tíz év múlva nem lesz már Petike. Lesz belőle, Peti, Petya, srác, fiatalember, Péter, úr, férfi, fater, bácsi. Elképzeltem a felnőtt arcát. Vajon lesz bajusza, szakálla? Kopaszodik majd? 

Ülőhely után kutatva körülnézek a buszon.

Sokan vagyunk. Csak valami pótszékszerű alkalmatosság maradt. Lehuppanok rá, mégis csak ötven kilométert kell buszoznom. Alacsonyabb az ülés a megszokottnál. Mintha megint gyerek lennék, egy kislány. Kicsit ki is kell húznom magam, hogy rendesen kilássak. A kislány kinéz az ablakon, a néni kinéz az ablakon, és a busz elindul. Hosszan megyünk, elfordulok az ablaktól, az utasok bámulásával múlatom az időt. Szépen sorban kiosztom mindenkinek, ami jár. Legelöl két srác, utánuk egy csajszi, majd egy bácsi meg egy bácsika, aztán egy lány, egy fruska, mellette egy asszony. Aztán tovább. Egyetlen pillantásra tudom, kit hova soroljak. Az a fiú ott kék kabátban már nem fiú, pasas. Az a nő meg még nem nő, kislány, de eléggé nőcis, hogy többnek gondoljam a koránál. Mit látok meg azzal az egyetlen pillantással, ami végigfut az utastársaimon?

Látom alakjukat, a ruhájukat, az ápoltságukat, nagyjából belövöm a korukat. Aztán mögéjük pakolom mindazt, amit eddig láttam a világból. Ahogy ők is, amikor rám néznek. 

A pesti busz befut a pályaudvarra, szedelőzködöm. Az utazás alatt elég meleg volt, hogy elfelejtsem, mi vár rám leszállás után. Hideg zimankó. Állig húzom a cipzárt a kabátomon. A sok ruhában nehezebben mozgok. Aha, mint egy néni. Jó, most néni vagyok. De milyennek gondolok egy nénit? A válaszra gondolva kissé előreejtem a vállam, lassítom, rövidebbre fogom a lépteimet, a táskámat előrehúzom, és a tekintetemmel egyre azt vizsgálom, hova léphetek biztonságosan. Van-e járdaszegély, lépcső, jégfolt az utamban. 

– Elnézést, szeretnék lyukasztani – szól rám egy negyvenes fickó, és én elengedem a kapaszkodót, hogy érvényesíteni tudja a jegyét. Nem nénizett le. Most nem is vagyok néni. Egy vele közel egykorú nő vagyok, aki utazik a villamoson. Kihúzom magam. Pár centivel magasabbnak is érzem magam. Az állam picit megemelem. Milyen finom illatú a parfüm, amit szülinapomra kaptam. És milyen jó, hogy ezt a szép sálat dobtam a nyakam köré a reggeli rohanásban. Jó érzés nőnek lenni, magammal egykorú nőnek lenni. 

– Arrébb állna, kislány? – szól oda hirtelen egy hatvanas férfi a mellettem álló huszonéves nőnek. Felhúzom a szemöldököm. 

Mintha egy csapot nyitnának ki, áradnak bennem az emlékek.

Rosszulesett kislányként, ha a cipész bácsi a földszintről azt mondta: „hogy s mint, kisasszony?” Jólesett, ha ugyanezt a jó illatú jogászfiú kérdezte a másodikról.

Az asszonyom furcsa volt, amikor huszonévesen, friss házasként új személyim lett, ó, de büszke voltam a kórházban, amikor az első gyerekem megszületett, hogy anyukának szólít a csecsemős nővér. Utáltam, ha utánam szóltak a munkások az utcán, hogy: „hé, szöszi!” De örömmel vettem, amikor valamiért szomorkodtam és átölelt a barátnőm: „jaj, te csajszi!” 

Hányszor voltam bosszús, vagy hányszor boldog egy-egy megszólítástól!

Ha jóban vagyok önmagammal, egyáltalán nem érdekes, hogy szólítanak. Ha nem tetszik, esetleg elmosolyodom és megvonom a vállam.

De miért ütköztem meg annyira attól, hogy Petike lenénizett? Tisztelettudó volt és kedves. És hozzá képest én tényleg néni vagyok. Akkor miért lepődtem meg? Talán azért, amit én gondolok a néniségről. Meg attól, hogy valahogy ritkán van szinkronban a kint és a bent?

Mert van, hogy simán fára mászom az unokámmal, bár a lányom odalent imádkozik közben, nehogy a fejemre essek, és még nagyobb marhaság jusson aztán az eszembe. Pedig akkor én is tízévesnek érzem magam, és az olyan jó. Csak épp van negyvenöt év különbség a bent meg a kint között. Baj? A csuda tudja. Felszabadít, hogy játszhatok.

Aztán van, hogy két kezem közé veszem az arcom, és ahogy a hüvelykujjam végigszalad az állam alatt, a bőr könnyedén gyűrődik. Megereszkedett. Ilyenkor belenézek a tükörbe, vágok néhány izomerősítő grimaszt, majd mély meggyőződéssel elhatározom, hogy még aznap éjszaka feltúrom a YouTube-ot tokatornáért, és minden gyakorlatot legalább ötször elvégzek majd. Mit ötször? Tízszer. Naponta. Sőt, félnaponta. Az biztos használna. És végül is, van olyan is, aki feltölteti, felvarratja, ha úgy érzi, az arcbőrébe már két arca is beleférne. A benti nő lesz tőle szebb, vagy a kinti? Vagy attól lesz szebb a benti nő, hogy a kintire nem mondják, hogy néni?

Minden megszólítás más, de mind nekem szól, mind én vagyok. Akkor, abban a pillanatban. Hol a magam szemében, hol mások szemében. 

Kislány, lány, csaj, bige, spiné, nőci, kishölgy, nő, hölgyemény, nőszemély, hölgy, asszony, asszonyság, néni. Jó, hogy mindegyik voltam már.

A TaoMamik cikkei nem saját történetek és nem tanácsadások. Lelki segítőként tanulmányokból és saját tapasztalatokból gyűjtik össze a jellegzetes eseteket, melyeket kitalált szereplő történetébe ágyazva, okulásként, ítélkezés nélkül mutatnak meg az olvasónak.

blogbejegyzés

A 2020. január 23-i Mamik című adás

a Rádió Bézsen

Szívügyünk a spiritualitás, a mozgás és a belső figyelem, mégsem szenteltünk még teljes műsort egy olyan fontos gyakorlatnak, mint a jóga, amely mindezt magában foglalja. A Mamik vendége Domján Mia jógaoktató volt, aki hisz a tradicionális jóga erejében, munkájában főként nőknek szóló programokra fókuszál. Az adást ITT hallgathatod meg.

A mese, ami a műsorban elhangzott:

Tanmese a gyakorlás jelentőségéről 

Valamikor régen Tibetben élt egy híres láma, Drom. Egy napon egy ereklyetartó körül látott valakit keringeni.
– Ereklyetartó körül keringeni jó dolog, de még jobb gyakorolni – mondta.
– Akkor hát inkább szent iratokat fogok olvasni – gondolta a keringő ember – az biztos jó lesz. Így is tett.
Egy napon megint arra járt Drom és azt mondta:
– Szent iratokat olvasni jó dolog, de még jobb gyakorolni.- Na akkor ez se elég – tűnődött az ember – de ha elkezdek meditálni, az már biztosan gyakorlás lesz.
Drom meglátta őt meditáció közben és így szólt: – Meditálni is jó, de még jobb gyakorolni.
Az ember elképedt és azt kérdezte: – Hogyan kell gyakorolni?
– Ne kötődj ehhez az élethez – válaszolta Drom – legyél a gyakorlás maga.

Jin Mami: Ez egy bonyolult buddhista mese. De mit is jelent? Az engem megfogott, mikor megismertelek, és egy kicsit közelebb került hozzám a buddhista filozófia, hogy ti egymásról nem úgy beszéltek, hogy buddhista, hanem úgy, hogy gyakorló.
Jang Mami: Ez arról szól, hogy azt szeretnénk elérni, hogy folyamatosan jelen legyünk. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, ahhoz folyamatosan figyelni kell. Tudatosnak kell lenni. És ezt csak gyakorlással tudod elérni. Bármit csinálok, mosogatok, vagy dolgozom, igyekszem tudatosítani, hogy mit csinálok éppen. Ez át- meg átszövi a mindennapokat.
Jin Mami: Természetes dolog, hogy nem így működünk a mindennapokban, de fontos megtanulni, hogy elő tudjuk venni ezt a képességünket.
Jang Mami: Hogy ne automata üzemmódban teljenek a napjaink.

Domján Mia

Azokban, akik jógázni kezdenek a legnagyobb változás a tudatosságban van. A meditáció, a jóga arra van, hogy tudatosabbá váljunk a mindennapjainkban. Képesek legyünk az életünk mozaikdarabjait összerakni, hogy egy esemény, egy reakció miért volt? És utána tudunk változtatni. Ki tudunk lépni az automatizmusokból. Felismerünk egy mintát, és változtatni tudunk rajta.