blogbejegyzés

A 2019. december 5-i Mamik című adás

a Rádió Bézsen

A Mamik szemléletétől nem áll messze az elcsendesedés gondolata, gyakorlása, ami ilyenkor, az adventi várakozás közben talán többször felmerül bennünk. A Mamik vendége ezúttal Tariska Eszter, a jezsuita Manréza Ház munkatársa, keresztény szemlélődő lelkigyakorlat kísérő volt. Az adásban megismerkedtünk a Belső imával, a Csend kultúrájával, mely Szent Ignác Lelkigyakorlatainak szemlélődő szakasza, így készítve fel lelkünket a közeledő ünnepekre.

A műsort ITT hallgathatod meg. És íme a mese, ami az adásban elhangzott:

Egy napon Tadzsima-no-kamit fölkereste a sógun egyik testőrtisztje, s arra kérte, adjon neki vívóleckét.
– Amennyire meg tudom ítélni, magad is mestere vagy a kardnak. Még mielőtt mester-tanítvány lenne belőlünk, kérlek, áruld el nekem, melyik iskolához tartozol – mondta a mester.
– Szégyellem ugyan, de megvallom, hogy én bizony, sohasem tanultam ezt a művészetet – felelte a testőr.
– Csúfot akarsz űzni belőlem? Én a tiszteletre méltó Sógunnak magának vagyok a vívómestere, s biztos lehetsz benne, hogy az én szemem nem csal.
– Bocsánatát kérem, uram, nem akartam kétségbe vonni érdemeit, de így igaz: én nem tudok semmit.
 A makacs tagadás hallatán a vívómester elgondolkodott. Végül is így szólt:
– Ha mondod, bizonyára így van. Hanem abban bizonyos vagyok, hogy valaminek a mestere vagy, csak azt nem tudom, minek.
– Hát, ha ennyire ragaszkodik hozzá, rendben van. Valóban van egy dolog, amiben tökéletes mesternek mondhatom magam. Még kisgyerek voltam, amikor az a gondolatom támadt, hogy ha szamuráj leszek, semmilyen körülmények közt sem félhetek a haláltól. Attól kezdve szüntelenül a halál gondolatával viaskodtam, egészen néhány évvel ezelőttig. Azóta ez a gondolat teljesen megszűnt számomra. Lehetséges, hogy erre gondol?
– Éppen erre! – kiáltotta Tadzsima-no-kami. – Ezt éreztem meg benned, s nagyon örülök, hogy ítéletemben mégsem csalódtam. A kardvívásnak a legvégső titka éppen abban áll, hogy meg kell szabadulni a halál gondolatától. Tanítványok százait neveltem már erre, de még egyetlen egy sem akadt köztük, aki valóban elérte volna a kardvívás végső tökélyét. Neked nincsen szükséged vívóleckére, te már mester vagy.

Jin Mami: Gyakorolta. Gyakorolta a nem-félelmet.
Jang Mami: Ez az egyik legnehezebb dolog. A félelem nélküli élet. Megvalósítani szinte lehetetlen.
Jin Mami: A halálfélelem talán a legösztönösebb félelmünk.
Jang Mami: Nem tudod mikor van halálfélelmed. Sokszor van, hogy azt gondolod, mástól félsz, pedig halálfélelmed van.

Tariska Eszter:

Hogy lecsendesedjen a lélek, ez a lényeg. Először kognitív módon tud lecsendesedni. A rossz gondolatok helyett naponta 5-6 óra zsolozsmát mond, szent szöveget imádkozik, ez lecsendesíti, háttérbe tolja a rossz gondolatokat. Ugyanígy az egyszerű munka. A szerzetesi közösségekben mindig nagyon fontos, hogy vagy a kertben, vagy a konyhában dolgoznak. És megszokják azt, hogy a munkavégzés közben imádkoznak. Vagy a Jézus-imát mondják, vagy úgy, hogy teljesen ott vannak például a diótörésben, érzékelik a haját, a szagát, az ütéseket, a hangokat, mindent. Jelenlétben végzik a munkájukat.

blogbejegyzés

A 2019. november 28-i Mamik című adás

a Rádió Bézsen

A régi időkben a tánc tanulása társadalmi elvárás volt, hisz a test ügyesítésén túl sok mindenre tanított: társalgásra, ismerkedésre, viselkedésre. Mit ad ma a tánc a fiataloknak? A testtudat fejlesztését? A művészet iránti elköteleződést? Sikert? Közösséget? A Mamik vendége Salik Gyula táncpedagógus volt, aki évek óta nagy sikerrel vezeti be a fiatalokat a tánc világába.

A műsort ITT hallgathatod meg. És íme a mese, ami az adásban elhangzott:

 Távirányítás 
Egy félénk tanítványnak, aki magabiztos akart lenni, azt mondta a Mester:
– A biztonságot mások szemében keresed, s azt hiszed, ott van a biztonság.
– Akkor hát ne adjak mások véleményére?
– Ellenkezõleg! Mérlegelj mindent, amit mondanak, de ne hagyd magad irányítani!
– Hogyan szabadul meg valaki a távirányítástól?
– Hogyan szabadul meg valaki a tévhittõl?

Jin Mami: Ja, meg a távirányítótól. Én mindig berugdosom valamelyik kanapé alá. Na, de térjünk rá a mai témánkra! Egy olyan művészeti ágról lesz szó, amiről még nem beszéltünk. (..) Nagyon szeretem a táncot, mert ki tud kapcsolni. A zene, meg a tánc tud leginkább kikapcsolni, mert ezeket nem csináltam. Színházban nem tudok kikapcsolódni.
Jang Mami: Engem például a taiji remekül ki tud kapcsolni. Csak kinyújtom a kezem, és már ki is vagyok kapcsolva.
Jin Mami: Igen, de, ha nézed a taijit?
Jang Mami: Végül is, az is.
Jin Mami: És egy vizsgán?
Jang Mami: Az más, akkor tanárként vagyok jelen.
Jin Mami: Na, én így járok színházba.
Jang Mami: Jó, én is kevés filmet tudok úgy megnézni, hogy ne legyek kritikus a szöveggel.
Jin Mami: Míg csak művészként dolgoztam, sokat találkoztam a tánccal, például a színi vizsgák alkalmával. Én technikai tárgyat tanítottam a színműn, és a tánc is az. És nagyon érdekes volt mindig, hogy mikor a technikát tanító tanárok összeültek, az énektanár, a beszédtanár, tánctanár, akkor bármit megfigyeltünk egy tanítványon, teljesen ugyanazt mondta a tánctanár, az énektanár, meg én is, pedig teljesen más szemszögből néztük.

Salik Gyula:

Óvodásként került hozzám egy fiú. Nagyon félénk volt. És szótlan. Nem is nagyon csinálta azt, amit kértem. Talán még annyit sem, hogy nyújtsd ki a térded, vagy hajlítsd be. De a fiú maradt. Kértem tőle ezt, azt, akkor meg a tempóval, meg a zenével volt gondja. Nem hallotta a zenét, nem tudta megtartani a tempót. Mondtam neki, hallgasson otthon zenét, olyat, amit szeret, próbálja kidobolni magának a ritmust. Aztán teltek a hónapok, egyszer csak valami átkattant, és mindent halálosan precízen megcsinált. Egy varázslat, egy csoda történt.
Van, hogy egy gyerek egyszer csak így kinyílik. Mint egy szivacs beszívja az információt, majd hozzáteszik a saját tehetségét. Azóta ez a fiú profi táncos.

blogbejegyzés, Magunkról

Klimaxold ki a Citromtyúkot!

Citromtyúk és a szex

Ez az írásunk 2019. november 11-én jelent meg a WMN Magazinban. Itt kisebb változtatásokkal közöljük.

A változókori szex tabutéma. Talán egyszerűen csak azért, mert szégyelljük, hogy létezik. Egy reprezentatív friss kutatás szerint a változókorban lévő nők 80%-a továbbra is vágyik az aktív szexuális életre, de az ezzel összefüggő problémáival alig mer orvoshoz fordulni, illetve a témáról partnerével beszélni.
Ilyen erőteljes hormonváltozást nagyon rég éltünk meg utoljára. Amikor kamaszok voltunk, jó eséllyel szüleinktől, vagy az iskolában kaptunk „szexuális felvilágosítást”. Elméletben. Majd a gyakorlatban is megfigyelhettük, mi történik a gyorsan változó, hormonoktól nyüzsgő testünkben és lelkünkben. Beszélgettünk a szexről a barátnőinkkel, a jobb fej fiúkkal, kipróbáltunk mindenféle mutatványt az aktuális szerelmünkkel. De mi történik a változókorban? A hormonoktól nyüzsgő, lelkileg zilált test pipa. A szexuális vágy is pipa. Na, de a szüleinkkel – ha egyáltalán élnek- nem beszélünk róla. Sőt, akkor is elkerekedik a szemünk, ha megengednek maguknak egy-egy pikáns viccet. És a felnőtt gyerekeinknek sem említjük, attól tartva, hogy valószínűleg egy „Na, ne már, Mama!!!” felkiáltással hagynának faképnél minket.

Nincs tapasztaltabb, akitől kérdeznénk. Most mi vagyunk a nagyon tapasztaltak. Akkor is, ha el vagyunk veszve.

Vetkőzöm a fürdőszobában, a zuhanyfülkében megengedem a vizet, hogy jó meleg legyen, mire alábújok. Egy pillanatra szembe találom magam a tükörrel. Teljes testet mutató, álló tükör, ilyet akartam húsz éve, amikor megvettük, ne kelljen pipiskedve egy székre állnom a sminktükör előtt, ha aránylag normálisan meg akarom nézni magam. Nem állok valami előnyös pózban, de szinte nem is tudok előnyösben állni. Végigpásztázom a testem, tekintetem megáll az arcomon. Várom a választ. Vajon ő onnan a tükörből mit lát? Gyümölcskosarat fényes almákkal, vagy egy szem fonnyadó citromot.  Egy citromtyúkot.
A forró víz jótékonyan elhomályosítja a tükröt, most már bármilyen lehetek, akár olyan, mint húsz éve, amikor a tükröt vettük.

Az orvosnál sokan várnak, legtöbbjük kismama, ezt könnyű felismerni. A többiek bizonyára súlyosabb problémával küzdenek nálam, az arcuk ezt mutatja. Néhányuk csak unottan ül, de a legtöbbjük inkább ideges, aggodalmas.  Egy biztos, nálam fiatalabbak, én vagyok a legidősebb a váróban, és csak a szokásos éves ellenőrzésre jöttem. Elmosolyodom, arra gondolok, hogy ismerem a koreográfiát, az orvos mondatait is tudom előre. Az asszisztensnő magához int a regisztrációs pult mögül. Odamegyek.

„Legutolsó menstruáció?” Hú… erre a kérdésre könnyen válaszoltam mindig. Eddig.

Míg csak a legutóbbi hónapban kellett keresni a választ. „Nem is tudom…elnézést…” Bambán megkeresem a telefonomban az M feliratot. „Négy hónapja”. A várakozó nők egy emberként emelik rám a tekintetüket. Nem sütöm le a szemem, visszanézek. Ez van. Elmosolyodom, és meg is születik bennem a tekintetekre a válasz: hát, anyukám, kis szerencsével, te is megéred majd, hogy sajnálattal vegyes kíváncsi tekintetek mérjenek végig, – kényesebb pontokon kissé elidőzve, – tetőtől talpig egy váróban.
Beszólít az orvos, beszélgetünk, nevetünk. Levetkőzöm, megvizsgál, minden mozdulatunk ismerős, mintha régi házasok lennénk. Mindkét gyerekemet ő segítette a világra, ismeri a testem, bízom benne. Túlesünk a vizsgálaton, minden rendben. Az utcán felszabadultan megyek, örülök, hogy hivatalosan is jól vagyok. Megtorpanok.

Nem kérdezett rá a védekezésre. Nem is jutott eszébe. Pedig mindig megkérdezi. Bizonyára csak elfelejtette …

Hú, micsoda fiatal pasija lett a Jucinak!!!! Kiabálok a lányomnak, mint egy kamasz. A nálam két évvel idősebb Juci lefogyva, csinosan, új fürdőruciban pózol Rodoszon egy harmincas pasival. Hirtelen azt gondolom, van fia, akit nem ismerek. Aztán előkerül az egyik képen két pezsgőspohár…fura, hogy a fiával kettesben pezsgőzik a naplementében a Juci. Bizonyára mindketten szeretik a pezsgőt. Aztán a következő képen már látható olyasmi is, ami meghaladja az anyai kényeztetést. Megborzongok a felismeréstől. Nyilván a nemrégiben otthagyott férjét idegesíti a facebookon. De akkor is jól néz ki, boldog. Meg a pasi is. Irigylem is, örülök is, elönt a remény. Tudom, hogy pár hónap, hét, vagy nap múlva sírni fog. Sokszor láttam sírni, most mégis örülök, mert most örül, ha néhány napig, akkor is.

Le tudok úgy fogyni, mint a Juci? Nem kellene, csak pár kiló. Egy kis edzés, pár perc szoli. Hol a francban szedett fel egy ilyen pasit? És mit akar a pasi? Hát, a Jucinak van például pénze. Az elég vonzó dolog. A Juci is, persze, főleg így lefogyva. A pénze meg nem fogyott le ilyen gyorsan..

Minden este kézen fogva alszunk. Közel harminc éve. Megérzünk minden rezdülést egymás tenyerében. Azt is, ha közelebb akar bújni, átköltözni a paplanom alá, aztán beköltözni a testembe. Szeretem, ha belém költözik, ismerem minden apró mozdulatát. Mióta elért ez a hülye klimax, van, hogy fájdalmat okoz és összerándulok, ekkor megijed.

Mit gondol? Hogy akkor hagyjuk? Ne!

Tekintete megkeresi az enyémet. Hosszan, kedvesen belenéz a szemembe. Nem szól, csak kedvesen néz, megsimogatja az arcom, beletúr a hajamba. Aztán kiül az ágy szélére, épp annyi időre, hogy a pillantásommal én meg a hátát simogassam végig. Most kicsit talán elkeseredett. Feláll, kicaplat, utána akarok szólni, hogy majd holnap. De nem jön ki hang a torkomon. Igazából nem is fontos, hogy mondjam. Tudja minden gondolatom. Visszafordul: – Kérsz egy kis vizet? Bólintok, de mire visszaér, elalszom. Azt álmodom, hogy egy szép, ruganyos testű lánnyal pózol Rodoszon. Biztos találkoztak Jucival is, együtt pezsgőztek a naplementében. Én pedig a párától homályos tükör előtt sírok. Aztán belépek a tükörbe, át a másik oldalra, és visszanézek, de a párán át nem látom magam, nem látom, hogy mi van odaát. Gyümölcskosár fényes almákkal, vagy fonnyadó citrom. Álmomban simogat a forró szél, átkelek tengereken, szigeteken, száguldozok tengerpartokon, pezsgő folyik a testemre. A gyerekek is ott vannak, néha kicsik, néha felnőttek, az egész világ ugrál és keveredik a naplementében. Aztán felkelek. Sehol Rodosz, sehol Juci, se a nő. A gyerekek sincsenek, elköltöztek már. Főzök egy kávét.

A tükörhöz lépek, és hosszan, nagyon hosszan belenézek a saját szemembe. Nem keresem se a gyömölcskosarat fényes almákkal, se a citromtyúkot. Az vagyok, amit látok. Érett nő, akit szeretnek.

blogbejegyzés

A 2019. november 14-i Mamik című adás

a Rádió Bézsen

A Mamik vendége ezúttal Kesserű Andrea volt, aki egyedi ékszereket, táskákat, kiegészítőket készít, a legkülönbözőbb alapanyagokból. Kreativitásról, alkotásról beszélgettünk vele, közben egy nagyszerű tervezői pályára tekinthettünk rá, melyben a Nemzeti Színház jelmezei ugyanúgy helyet kaptak, mint a szemüveglencséből készített ékszerek. Kesserű Andrea márkája a Ke.s.hA, és Andrea a márka jó néhány darabját Down-szindrómás fiával, Danival együtt készíti.

A műsort ITT hallgathatod meg. És íme a mese, ami az adásban elhangzott:

A lakatlan szigeten
Egyszer történt egy hajótörés, amit csak egy ember élt túl. Őt a víz egy lakatlan sziget partjára vetette. Azon imádkozott nap mint nap, hogy jöjjön és mentse meg valaki. Mindennap kémlelte a horizontot, hátha meglát egy hajót, ami megmentheti, de hiába. Végül, beletörődve sorsába, épített magának egy kis kunyhót a szigeten.
Aztán egy napon, amikor elment halászni, hogy legyen aznapra is mit ennie, szörnyű dologra ért vissza. Az egész kunyhó lángokban állt! Teljesen elégett, úgy, hogy csak hamu maradt belőle. A hajótörött teljesen elkeseredett. Nemcsak hogy hajótörést szenvedett, de mire beletörődött sorsába és épített magának egy kis zárt menedéket, az is oda lett.
“Hogy tehetted ezt velem Istenem? Mivel érdemeltem ki ezt a rosszat? Pedig már kezdtem megbarátkozni az egyedüllét gondolatával, és olyan jól éreztem magam ebben a kis kunyhóban, miért kellett ezt is elvenned tőlem?” – kiáltott Istenhez.
Másnap kora reggel, amikor kisírt szemét kinyitotta, arra ébredt, hogy kiköt egy hajó. Nem hitt a szemének! Amikor felszállt a hajóra megkérdezte a kapitányt, hogy honnan tudták, hogy ő ott van.
“Abból a nagy füstből, amit csináltál. Abból láttuk, hogy van itt valaki a lakatlan szigeten.” – felelte a kapitány.

Jin Mami: Sokszor történnek az emberrel olyan dolgok, amiről először azt gondoljuk, negatív, de aztán valami különlegesen új születik belőle.
Jang Mami: Mert az embert megmozgatja. Indulásra készteti.
Jin Mami: Sztereotípia, hogy minden rosszban van valami jó. Így szokták az embert vigasztalni, és ennél borzasztóbb nincs. A Mesterünk a Színműn, Szinetár Miklós, azt tanította nekünk, hogyan kell boldognak lenni. Azt tanította, hogy az elengedés milyen fontos. Nem kell mindenáron csinálni valamit, nem kell sztárnak lenni, sőt még színésznek sem. Csak addig csináljuk, míg az boldogságot okoz.

Kesserű Andrea:

Előttem mindig az van, hogy jó tárgyat, használható tárgyat készítsek. Hogy ne csak a kezünkbe vegyük a tárgyat, hanem, hogy azt magunkra vegyük. Szeretettel kell viszonyulni a dolgokhoz.

blogbejegyzés

A 2019. november 7-i Mamik című adás

a Rádió Bézsen

A Mamik műsora ezúttal ismétléssel jelentkezett. Az egész ország beszél Zente történetéről, aki adományoknak köszönhetően a Bethesda Gyermekkórházban kaphatta meg az életét megmentő 700 millió forintos kezelést. Ennek a csodálatos kórházi csapatnak egy tagját látták vendégül a Mamik májusban, amikor még nem Zentéről, de hasonlóan csodálatos történetekről beszélgettek. Arról, hogy a sokszor félelmet keltő esetek mellett vannak az egészségügyben sikerek és jó történetek. A Mamik Tamásné Bese Nórával, a Bethesda Gyermekkórház kommunikációs vezetőjével erednek a szép történetek nyomába.

A műsort ITT hallgathatod meg. És íme a mese, ami az adásban elhangzott:

A tudós mindig csak dolgozott. A fiát, ahogy nőtt, elkezdte érdekelni, hogy az apja mit csinál. Az apa azonban minduntalan elzavarta. Telt, múlt az idő de a fiú csak nem hagyta békén. Erre az tudós azon kezdte törni a fejét, hogyan foglalja le a fiút, míg ő “dolgozik”. Levett egy világtérképet a polcról és összetépte.
– Na, fiam, ragaszd ezt össze. – Nem telt bele pár óra és a fiú kopogtatott az ajtón. Az apja nem akarta elhinni, hogy a kisfiú ilyen hamar összerakta a térképet.
– De fiam, te még kicsi vagy, nem ismerheted a világot!
– Igaz, a világot nem ismerem de mielőtt összetépted a térképet észrevettem, hogy egy ember van a hátulján. Azt gondoltam ha az embert meg tudom javítani, talán a világ is megjavul.

Jin Mami: A mesédről David Attenborough klímaváltozásról szóló filmje jutott eszembe, ami az egyéni felelősség kérdéséről is szól. Hogy a világ megváltoztatásában, a széttépett világ összerakásában mennyire van az egyénnek szerepe, .
Jang Mami : Mert arra nem szoktunk gondolni, hogy a klímaváltozás mit hoz még magával. Mi változik még? Például változik a társadalom.
Jin Mami: Az egyén felelőssége egyre hangsúlyosabb lesz.

Tamásné Bese Nóra

Az emberek szomjazzák azokat a történeteket, ahol megmutatkozik a jóság. Ahol megmutatkozik, hogy az emberi jóságban lehet hinni.

blogbejegyzés

A 2019. október 31-i Mamik című adás

a Rádió Bézsen

Az adásban, amit ITT hallgathatsz meg, olyan hozzánk intézet levelek közül válogattunk, melyekben a Napi sütikre kérdeztek rá, mondtok véleményt róluk. Íme az egyik:

Drága Mamik!
Volt egy sütitek, amin először csak felnevettem, nem is foglalkoztam vele. De aztán napközben egyre gyakrabban és gyakrabban jutott eszembe. A süti úgy hangzott: Ha képes vagy ítélet nélkül figyelni,… na, akkor jár egy fagyi. Elkezdtem figyelni magamat, meg azt, hogy hogyan jövök-megyek a világban, hogyan figyelek. Valóban rögtön ítéletet mondok arról, amit megfigyelek? Hát, igen. De, ha nem is ítélek, menten kategorizálok. Igazándiból, nem értem. Baj ez? Végül is csak úgy tud az ember a világban közlekedni, ha mindig tudja, hol van ő benne. Ha lehet, kérlek, magyarázzátok meg egy kicsit ezt a sütit.
Köszi!
Bálint

Jang Mami: Nagyon szeretem ezt a sütimet.
Jin Mami: Épp a zene alatt beszéltünk arról, hogy nem lehet mindenki buddhista. Mert ez egy nagyon komolyan buddhista süti. Az ítéletmentességről szól, ami borzasztóan nehéz.
Jang Mami: A mindennapi életben gyakorlatilag megvalósíthatatlan.
Jin Mami: Azt szokták mondani, hogy a nyugati ember számára a meditációs technikák gyakorlása is csupa kudarccal jár, mert folyamatosan el akarja engedni a gondolatait, és ha ez nem sikerül, az felbőszíti, és kudarcot él meg. Ugyanez van az ítéletmentességgel. Törekszünk rá, de meg tudjuk valósítani?
Jang Mami: Akkor, ha egyáltalán észrevesszük, hogy ítélünk. Mert, hogy ez az első lépés. Mondok egy taijis példát, mert, hát honnan máshonnan hoznék példát? A taiji rengeteg gyakorlást igényel, és mostanában többször volt olyan élményem, hogy a kitartó gyakorlás miatt emelkedett a taijim, jobb minőségűvé vált. Egyszerűen azért, mert képes voltam úgy gyakorolni, hogy azok az érzetek, érzések, melyek kellenek, hogy tovább tudjon fejlődni az ember, megjöttek. És ez csak akkor lehetséges, ha a figyelem oda irányul, ahova kell, hogy irányuljon.
Jin Mami: Na, ez a kulcs.
Jang Mami: És ebben az esetben oda irányult, hogy észre tudtam venni, mivel zárom el az amúgy ott lévő érzetek felfedezését. Tehát, mikor ítéletmentesek vagyunk, nem is azt kell látni, hogy ítélünk, vagy nem ítélünk, hanem azt, hogy mik azok a gátak, melyek megakadályoznak bennünket abban, hogy ítéletmentesek legyünk.
Jin Mami: Jung valahogy úgy fogalmazott: Az emberek ítélkeznek, mert gondolkodni nehezebb.


blogbejegyzés, Magunkról

Citromtyúk … ööö “a játszótársam, mondd, akarsz-e lenni”

Ez az írásunk 2019. október 22-én jelent meg a WMN Magazinban. Itt változtatás nélkül közöljük.

2019-ben Magyarországon több, mint 700 000, 45 és 65 év közötti nő él, 25%-uk elváltként. Gyerekeik kirepültek, vagy éppen későn született kiskamasz gyerekeiket nevelik. Sokan veszítik el ilyenkor az állásukat. A klimax megjelenésével nő a mentális betegségek, a nőgyógyászati és hormonproblémák, a csontritkulás veszélye. A változókor ítéletté egyszerűsödött. Pedig a változás, a világ örök mozgása, fejlődése érdekében ők tehetnék a legtöbbet, és tudnának is tenni. Erősek, bölcsek, elfogadóak és valódi vezetők lehetnének. A statisztikák alig foglalkoznak velük, 49 éves kortól a marketingesek látóköréből is kikerülnek. A figyelem hiányától azonban még láthatatlanabbá válnak. A társadalom, a reklámipar és a közösségi oldalak is örök fiatalságot, leánykori alakot várnak el tőlük. Legyenek fiatalosak, egészségesek, fussanak le évente minimum egy félmaratont. Ha ez nincs így, végképp megöregedtek, eltűnnek a szemünk elől. Vagy fiatalok vagy öregek, nincs átmenet.  

Ők a láthatatlan nők.

Rámeredtem a tükörképemre. Az arcom pont olyan, mint egy ovisé. Bárányhimlő idején. Csak annak már 50 éve, hogy ovis voltam. És megint ott egy kitüremkedés, egy pattanás, vagy mi. Megszüntetem. A hülye hormonok most újra küzdenek. Hiába vágok pofákat hozzá. Nem mehetek ki az utcára szétnyomkodott ábrázattal. Talán némi korrektor segít. Így már jó  … vagy … azt az egyet még eltűntetem. Az eredmény szinte tökéletes lett.

55 éves vagyok. Mindenhol  55 éves. A homlokomon, az államon, a szemem sarkában is annyi. 55 év története van az arcomon.
Igen, bárhova nézek, történetek jutnak eszembe. Ha végigpásztázom az orromat, bevillan egy síelés emléke. És megvan a története a sebhelynek is az államon, a ráncnak a szemem sarkában, az orrom mellett, a két szemöldököm között. És mind az enyém. Mind, egytől egyig. Történetekből áll az arcom. Történetek, gondolatok finom szövedékéből. Jó, hogy már nem annyi nyom van az arcomon, mint egy 25 évesnek, és még nem annyi, mint egy 75 évesnek. Vicces, hogy csak én tudok minden történetet az arcomról. Csak én ismerem az összeset. Rengeteg öröm, fájdalom van az arcomon, ami mind-mind az enyém.

Eddig jó, de most próbáljunk meg valami előnyösebb ábrázatot előállítani. Nem könnyű. Ha csak picit húzom el a szájamat, de nem csak az egyik csücskét, hanem szigorúan ügyelve arra, hogy mindkettő megmozduljon, viszonylag kedves lesz a mosolyom. De vigyázni kell, mert könnyen válok cinikus vén tyúkká, attól pedig üdébb nem leszek. 

Érdekes … ha egyszerűen csak arra gondolok, hogy a dolgok úgy vannak jól, ahogy vannak, kisimul az arcom, nem kell azzal foglalkoznom, mit és merre húzgáljak.

Még az sem rendít meg, hogy ha megsimogatom a kézfejemen a bőrt, érzem, hogy az egyre vékonyabb, és apró foltok kezdtek rajta megjelenni. Bár, ha ügyesen fordítom a fény felé, azokból szinte nem is látszik még semmi. Majd néhány hónap, vagy év múlva.
Végül is, tehetnék rá citromkarikát. Azt mondják, a citromtól eltűnnek a foltok. De mi a fenének? Egy idő után tetőtől talpig beáztathatnám magam citromlébe. Aztán nem maradna belőlem más, mint egy savanyú vén tyúk.
Egy citromtyúk.

Na, ez tetszik, ez vicces. Egy citromtyúk vicces, és elkergeti a rosszkedvemet. Látom, ahogy rohan a citromtyúk elől a rossz kedvem. Jó, igen, mi tagadás, van, hogy rossz kedvem van mostanában, hogy elkámpicsorodom, hogy nem úgy, nem annyit bírok. Küzdöttem ellene egy ideig, de aztán rájöttem, hogy már valami mást tudok. Csinálja más az úgyot és az annyit. Az, aki bírja. Szerintem, van bőven, amit most én tudok jobban. Ez klassz.

Szóval, itt nézem magam a tükörben, a tyúkság itt van a tükörben. De amúgy a tyúkság jó. A tyúk lerakja a tojásait, majd a csibék kiszaladnak alóla, de hagyja, hogy azok bármikor visszatérjenek. És akár más tyúkok csibéi is jöhetnek. Odagyűlhetnek mind. A tyúk meg végigtekint rajtuk. Nem csinál mást, csak néz. És a látványtól finom melegség önti el belül, ami aztán csak terjed és dagad, míg annyira nem fér már el benne, hogy a végén kitol egy könnycseppet a szeme szegletébe. Már rég nem szégyellem, hogy a meghatottságtól párássá válik a tekintetem, hogy kicsordul egy-egy könnycsepp, ha gyerekekre nézek. Már nem akarok mindenáron erősnek látszani. Minek. Anélkül is az vagyok, hogy bizonygatni kellene. A dolgok úgy vannak jól, ahogy vannak.
Szóval, itt nézem magam a tükörben, és már régen az a gyanúm, hogy nem csak én vagyok a világegyetemben, aki 50 éves kora környékén nincs valami fényesen.

Egy sor olyan problémával küzdök, melyről nem is azonnal, hanem csak hónapokkal, sőt, évekkel később vettem észre, hogy azt is a klimax okozta.

De végül is mázlistának mondhatom magam, hogy felismertem, testem fizikai és kémiai változásai milyen erővel hatnak a lelkemre, gondolataimra, kapcsolataimra. Sok, nagyon sok tapasztalatot gyűjtöttem már eddig is. Orvosokkal, természetgyógyászokkal, és az általam ismert meditációs technikákkal, mozgással küzdök az egészségemért. Itt egy pillanatra megállok, és meg is veregetem a vállamat. Ügyi vagy, tyúkocska.

Na, azért ne vicceljük el a dolgot, nem szépítem, ez valóban küzdelem.

Lehet, hogy nem túl elegáns, nem túl könnyed, de eredményt hozó. El is jött a pillanat, mikor megfogalmazódott bennem az igény, hogy megosszam a tapasztalataimat, hogy feltárjam a testi-lelki változások okait, és gyakorlatokat dolgozzak ki a klimax átvészeléséhez. Azt gondoltam, ez jó lesz a kortársaimnak is. Dolgozni kezdtem egy új programon, újra és újra kipróbáltam a technikákat, a módszert egységessé gyúrtam, és igazán nagyon büszke voltam a papírra vetett eredményre! Azonnal meg is akartam osztani mindazt, amit kitaláltam, amiről azt gondoltam, hogy segíteni fog másoknak is.

Meg voltam győződve, hogy bőven van annyi klimaxoló ismerősöm, hogy seperc alatt egymást támogató nőkörré alakulunk, logót terveztetünk, és onnantól nyugodtan óvhatjuk, féltethetjük egymás testi-lelki-szellemi épségét – együtt.
Aha… hát, nem így lett.
Ámulva vettem észre, hogy az általam klimaxolónak vélt nőtársaim vagy azt mondták, hogy még messze van a klimax, nyomát sem érzik, vagy azt, hogy nem beszélnek erről idegen csoport előtt.

Magamban már egy ideje “láthatatlan nőknek” hívtam a korosztályomat, de álmomban sem gondoltam, hogy valóban eltűnnek, rejtőzködnek, hallgatnak, szégyenkeznek.
Ámultam, és nem értettem a helyzetet, de nem szoktam könnyen feladni. Pláne, hogy már beletoltam egy csomó melót. Minden porcikám azt akarta, hogy megvalósítsam az ötletem, hogy végre beszélgessenek az azonos élményeket magukba zárók, együtt gyakoroljanak, tapasztaljanak. Hogy meglássák: a változás jó, fejlesztő és megújító! Megéltem, és ezért el akartam mondani nekik:

ne kapálózz a változás ellen, hanem menj vele, változz!

El akartam mondani, hogy én élvezem, hogy végre kicsit több időm és pénzem van, amit önmagam építésére tudok fordítani! Hogy bár nem ehetek büntetlenül annyit, mint fiatal koromban, de nem kell éheznem. Csak épp vigyázni kell, hogy kiegyensúlyozottan nasizzam ki a hűtőből a falatokat. És mozogjak rendszeresen, minden nap!

A régi szerelem, a tajcsi mellé rendszeres mozgásnak, hétvégére beiktattam a nordic walkingot.  és erősen gondolkodom, hogy végre megtanulok normálisan táncolni is, ha már van két lábam, amit páros táncra legutoljára 1978-ban használtam. Szerintem, vicces lesz. Már várom!
Meg nem vagyok egy nagy orvosjáró, de most már itt-ott befigyel egy-két kellemetlenség. Mindegy, találtam orvost, akiben megbízom, szakmailag és emberileg is. Akárhányszor belenézek a fürdőszobai tükörbe, elmondom magamnak: Vigyázz a testedre!
Jó, persze, majd vigyázok. Ugorjunk!
De, persze, a változásnak nem a testnél van vége. A változások, amiket tapasztalok sokszor lelkileg is irdatlanul megviselnek. Időnként úgy érzem magam, mint a mesebeli rőzsés banya, időnként meg úgy, mintha 20 éves lennék. Csak egyik sem vagyok. Nehéz reálisan látni magam. Ez a legnehezebb. Őszintének lenni magamhoz a legnehezebb. Mocskosul nehéz. Hányszor, de hányszor tapasztaltam, hogy észre sem veszem, mikor kezdek hazudozni magamnak. Először, csak egy hangyányit, de ha az a kis hazugság átcsusszant, veszem a bátorságot, kicsit még átvágom magam. Nem kell izgulni, szinte észre sem lehet venni, hogy a dolgok nem is úgy vannak. Hát, valóban, akkor megnyugtatóak, aztán már ki tudja visszafejteni, hol kezdődött az ámítások sorozata. Szóval célként tűztem ki, hogy őszinte leszek magamhoz!

Nem könnyű, de csendben ez is jobban megy, szóval, fontos, hogy lecsendesedjek minden nap – legalább néhány percre! Hogy nyugodtan befelé figyeljek. Ha ez nem megy, borul minden, akik számítanak rám, csak egy sipogó klimaxbanyát látnak. Pedig olyan jó, hogy kíváncsiak a véleményemre.
Az egyik legjobb érzés, mikor megkérdeznek valamit az ismerősök, és valóban kíváncsiak a válaszomra. Akkor úgy érzem, képes vagyok biztonságot és szeretetet adni. Bárkinek. Az idősebbeknek, fiatalabbaknak is. Számítanak rám, –  sokkal inkább, mint régen gondoltam! 

Megint rámeredtem a tükörképemre. Nem, nem lehetek citromtyúk. Hiszen tapasztalt vagyok, bölcs és szép is. Most így látom magam. Most semmi mást nem látok a tükörben, csak azt, aki valóban vagyok.